Múlt hét vasárnapra azt terveztem, hogy itthon leszek és egy-két házimunka elvégzése mellett írok egy csomó bejegyzést, hogy legyen mit posztolgatnom azalatt a másfél hét alatt, amíg nem leszek itthon. Csakhogy a dolgok másként alakultak...
Délelőtt elmentem az istentiszteletre, ami után még ottmaradtam beszélgetni. Annyira elhúzódott az idő, hogy meghívást kaptam ebédre és már a parókiáról nagyjából fél 3-kor távoztam. Azután szerettem volna megnézni a Vasútmodell kiállítást. Nem szántam rá sok időt, de nem én döntöttem. Egyrészt lenyűgöző volt maga a kiállítás világa, másrészt nagyjából egy órát beszélgettem egy úriemberrel, akivel kezdve a vasútmodellezés csínjától-bínjától, egészen az élet nagy kérdéseiig mindenféléről szó esett.
Végtére is eltelt a nap úgy, hogy "semmit" nem csináltam. Kicsit volt bennem rossz érzés, hogy mennyi mindent terveztem és nem valósítottam meg, ugyanakkor nem bántam, mert sokkal többet értek ezek a beszélgetések, mint kiporszívózni a nagyszobát.
Írni azonban tényleg szerettem volna, hiszen nem szerettem volna, hogy olvasnivaló nélkül maradjatok vasárnap. Mégis úgy éreztem, hogy kell idő arra, hogy megérjenek a gondolatok, a felszínről lesüllyedjenek a mélyre, hogy legyen súlya annak, amit megéltem. Akkor éreztem és most is érzem, hogy jól döntöttem.
Érdekességképpen, amikor elkezdtem beszélgetni a kiállításon az egyik modellezővel, eleinte úgy kérdezgettem, érdeklődtem, hogy "Na majd ezt jól megírom a blogomon!", aztán egy idő után, hagytam, hogy menjen valamerre a beszélgetés. Engedtem, hogy átfolyjanak rajtam az érzések, gondolatok, válaszok.
Ahhoz, hogy írni tudjunk, előbb élni kell, aztán időt adni önmagunknak, végül ÍRNI! :)
Üdv, Honey*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése