JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2015. március 23., hétfő

Az elégedetlenségről

"Ha nem lenne elégedetlenség, nem lenne elégedettség sem."

A buszon utazva eszembe jutott egy jópár éves sztori. Már Budapesten tanultam, ott is laktam, de többnyire hétvégente hazajártam. Egyik hétvégén azonban nem akartam menni. Nem emlékszem, hogy miért, de biztos, hogy nem valami fontos dolog miatt, csak nem volt kedvem... A családommal azonban szívesen találkoztam, így pénteken kimentem Vácra, ahová edzésre jártak a tesóim. Beszélgettem anyával, aztán úgy elhúzódott az idő, hogy csak egy nagyon késői busszal tudtam volna visszautazni Budapestre. Sok-sok várakozás után megérkezett egy busz Balassagyarmat-Budapest felirattal. Gondolkozás nélkül felszálltam rá, mert gondoltam, hogy Bgy-ről tart Bp-re. Már vagy fél órája ültem a járaton, amikor elkezdtem azon agyalni, hogy mért nem értem már be a fővárosba. Rövid időn belül rájöttem, hogy az ellenkező irányba tartok. Felhívtam anyáékat, akik eljöttek értem Terényből. Amikor tévedésemet észrevettem mérges voltam magamra, elégedetlen voltam a helyzettel, hiszen egyáltalán nem így terveztem. Ezzel szemben, el kell mondjam, hogy az egyik legnyugisabb, legbékésebb otthon töltött hétvégém volt.

Ma bementem Vácra, a fősulira, mert olasz és drámapedagógia óráim lettek volna. Mivel egyik elmaradásáról sem értesítettek, így rohantam a buszhoz, mert késve indultam el itthonról. Idegesen, kedvetlenül, a szakdoga írást félbehagyva ültem fel a járműre. A városba érve, találkoztam a barátnőmmel, majd bementünk a suliba. Kiderült, hogy elmarad az olasz, így kiültünk napozni, beszélgetni a Duna-partra. Minden okunk megvolt arra, hogy jól érezzük magunkat, bennem mégis ott ült valamiféle feszültség. Kerestem az okát, szerettem volna nem érezni, megnyugodni, élvezni a pillanatot. Lassan sikerült csak... A következő óra előtt visszabattyogtunk az épületbe, majd kiderült, hogy az az óra is elmarad. Volt okunk idegeskedni, de már nem láttuk értelmét. Mivel a barátnőmnek épp elment a busza, így ott maradtam vele másfél órát, hogy ne egyedül kelljen megvárnia az utolsó járatot. A főtér egyik padját kiszemelve egy kis kártyát vettem észre:


Ahogy felemeltem és elolvastuk, ezt mondtam Zuzunak: Lehet, hogy ezért kellett Vácra jönnöm! :)

A nap tapasztalatait összegezve arra jutottam, hogy szerintem szükségszerű a boldogsághoz az elégedetlenség. Ezeket a dolgokat érezzük, akkor is, ha nem szeretnénk. Nem tudunk ellene tenni, de az ellen, hogy mennyi ideig uralja a lelkünket, az érzelmi állapotunkat, már a mi felelősségünk. Amikor a buszhoz szaladtunk a Szerelmemmel, mérges voltam, mert a páromra kellett még várni. Nem akartam hibáztatni őt, hiszen tudtam, hogy én is hibás vagyok, amiért nem kezdtem időben készülni. Nem szerettem volna bántani, nem szerettem volna panaszkodni, szerettem volna derűs maradni és pozitívan felfogni a körülöttem történteket. Nem ment, mert stressz volt bennem. Kimondtam az érzéseimet, panaszkodva és nyafogva. Vácra érve, szintén előjöttek belőlem szavak formájában a bennem lévő kavargások. Ugyanakkor mindez megkönnyítette a továbblépést.

Amikor valami miatt rossz érzésünk támad, érdemes megkeresni a gyökerét az érzésnek, kimondani azt, majd a problémától függően rendbetenni a lelkünket, majd, ha van rá lehetőségünk magát a rossz érzést kiváltó okot megszüntetni.

Ti hogyan kezelitek az ilyen helyzeteket? Kimondjátok azt, ami a szíveteket nyomja vagy magatokban örlődtök?

Üdv, Honey*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése