Mégis... Valahogy, valami mindig továbbvitt. Ma megvilágosodtam! Azért, mert mindig kerestem a "Miért?"-eket. Volt olyan, hogy úgy éreztem belülről felemészt a féltékenység. Elkezdtem keresni az okát. A párom nem adott okot arra, hogy így érezzek, kénytelen voltam magamba nézni. Néha annyira súlyosan telepedett rám az érzés, hogy a neten is utánakerestem. Két okból lehetünk féltékenyek: birtoklási vágy vagy önbizalomhiány miatt. A kutakodásom előtt sejtettem, hogy én az utóbbi miatt érzem. A párom exeiről mind azt gondoltam/gondolom, hogy szebbek és jobb, sportosabb az alakjuk, mint nekem. Egy ideig őrlődtem ezen, aztán belémcsapott: Ők nem fognak megváltozni, ha másképp akarom magamat érezni, nekem kell tennem érte. Futni és aerobicozni keztem. Később ez abbamaradt, de akkorra már eljutottam oda, hogy egészségesen, de szeressem magam, akkor is, ha éppen kicsit többet eszek. Az elején feltettem a kérdést: "Mért vagyok féltékeny?", aztán: "Mért vagyok önbizalomhiányos?", utána: "Milyenek ők? Milyennek látom magamat? Milyen akarok lenni?", végül: "Akarok megváltozni?", később: "Meg kell változnom?"...
Ahogy ezeken gondolkoztam, felmerült bennem, hogy vajon honnan van bennem ez a szemléletmód, ami sokszor nyújt kapaszkodót az életben, segít át a nehézségeken? Aztán felötlött egy emlék a gimis magyartanáromról. Már nem emlékszem, hogy mikor, milyen körülmények között beszélt ezekről, de az nagyon bennem maradt, hogy később a naplómban írok róla. Beszámoltam arról, hogy cikinek tartottam anyukámmal sétálni a városban, mert - az akkori szemem szerint - ódivatú ruhákat viselt. A következő mondatom pedig valahogy így hangzik: "Báár, ha Gábor bá "Miért?"-jeivel vizsgálom..."
Akkor, ott ez a gondolat empátiát ébresztett édesanyám iránt, elkezdtem keresni az ő indítékait, azt, hogy én "Miért érzem cikinek?" stb. Ha már annál a gondolatnál tartunk, hogy egy "Jó tanár nem csak oktat, nevel is.", akkor említést kell tennem egy ennél rosszabb, de felettébb tanulságos történetről:
Kisiskolás koromban elég fiús lány lehettem. Nem igazán izgatott, ha piszkos a körmöm, kócos vagyok, rám vannak dobálva a ruháim. Az egyik délután az akkori tanítónénim magához hívott. Szépen megkért, hogy aznap a házi feladat megírása helyett pucoljam ki a fülemet, vágjam le a körmeimet... Nem emlékszem, hogyan éreztem magamat, valószínűleg csak azt fogtam fel belőle, hogy nem kell házit írni. Azonban a mai napig nem felejtettem el, és bár kicsit gáz, hogy ilyen voltam, sőt lehet az is, hogy a tanítónő részéről sem ez lett volna a helyes megoldás, ez volt az első lépés afelé, hogy nő legyek.
Hálás vagyok azokért a pedagógusokért, akik nem csak a tudásukat adják át, hanem önmagukat is! Örülök annak, hogy én több ilyennel is találkozhattam!
Üdv, Honey*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése