Lélek-pillangók

Hirtelen megszűnt a fájdalom, ami addig az ágyhoz láncolt. Azonban helyébe lépett valami különös függés, valami szinte mágneses vonzás. Felemeltem a lábamat és ráléptem az első lépcsőfokra. Éreztem, hogy mennem kell. Egyre feljebb haladtam a láthatatlan lépcsőn. Először csak a kórház szintjein lépdeltem át, majd átjutottam a tetőn. Idővel a házak, a rétek, a tavak apróvá zsugorodtak. Mint egyszer, amikor a repülőn ültem. Akkor azonban féltem. Most valami megfoghatatlan felszabadultság ült a mellkasomon. Valóban repültem, feljebb és feljebb a lajstromon. A felhők fölé érve szikrázó világosság vett körül, majd a lépcsőnek vége lett, egy ajtóba ütköztem. Kopogásra emeltem a kezemet, amikor az hirtelen kivágódott és egy aprócska hosszú, fehér szakállas ember kapkodó mozdulatokkal terelt befelé:

- Jöjjön csak be! Siessünk! Sok a dolgom, tessék sorolni mi mindent tett földi életében.

Meglepődve léptem be, s akkor vált világosság, hogy a mennyországba kerültem. Vélhetőleg ez a furcsa szerzet itt Szent Péter. 

- Ö hát tudja... Sok minden volt, amikor még éltem... Vagyis, akkor már nem élek!? - döbbentem rá, mikor kiejtettem a furcsa szavakat.

A kis töpszli lenézően csóválta a fejét. Éreztem, nem tetszik neki, hogy húzom a drága idejét. Nem értettem mire kíváncsi, de nem mertem kérdezni. Ami először eszembe jutott, azt kezdtem mesélni:

- Anyám korán meghalt, még kicsi voltam. Mai napig nem tudom, hogy mért érte olyan korán a halál. Haragudtam rá nagyon, amiért otthagyott. Gyermekként nem értettem, hogy nem tehet róla. Mindezek miatt dacos kamasz, majd ellenszegülő felnőtt lettem. A biosztanárnő egyszer a mellrákról beszélt az órán. Meg úgy innen-onnan néha a fülembe jutott, hogy figyelni kell rá, de általában nem törődtem az ilyenekkel. A lelkem mélyén nem hittem el, hogy az egészséges szervezetemet bármi is megtámadhatja. Féltem a haláltól, élni akartam! Tettem is! Önpusztító, másokat is elferdítő, carpe diem módon. Aztán már késő volt... Az egyik alkoholmámoros, kéjes éjszakán a pasi, akivel hemperegtünk az ágyban, egyszer csak megállt bennem. "Milyen a te melled?" - kérdezte és megfogta az egyik domborulatomat. Megéreztem a fájdalmat. Ő lámpát kapcsolt, de a látvány szinte sokkolta őt... és engem is. Ronda elváltozás, apró fekély csúfította egykor oly nemes női testrészemet. A mellrák gyors lefolyással ölt meg. ...most pedig itt vagyok, rendelkezzenek velem!

Az apró pasas gondterhelten simította meg hosszú szakállát.

- Ajj, mit tegyek magácskával... Az élete alapján Pokolra kéne jusson, ide tuti, nem jöhet. De én már unom ezeket az egyszerű megoldásokat! Mindig csak vagy fekete, vagy fehér... Meg amúgy is, nekem annyi dolgom van, másnak is adnék már belőle. Nem elég, hogy kapuőr vagyok idefent, elég sokszor kell közbenjárnom a haldoklókért. No, üljön le a lépcső tetejére, majd mindjárt kieszelek valamit. - utasított és kitessékelt a bejáraton. Magamba roskadva csücsültem le és vártam. Kisvártatva ismét kicsapódott az ajtó és mellém huppant a kis ember.

- Na ezentúl pillangó lesz majd és  adok önnek egy küldetést. A célra magának kell rájönnie, megtalálnia. A földi életben csak tengett-lengett, a lepke-létben tessék megtalálni a helyes utat!

Abban a minutumban pehelykönnyűvé váltam és lélekként aláhulltam a földre. Csak egy elpusztult pillangó lettem, aki élettelenül feküdt a földön. Pernyeként szálltam alá, nem lángolt bennem többé az élet. Akkor azonban csoda történt: újra érezni kezdtem, mégpedig melegséget. Kinyitottam kicsiny, fekete bogárszememet. Fény járta át a környéket és a lelkemet. Új erőre kaptam, kibontottam a szárnyaimat és óvatosan kipróbáltam, tudok-e repülni. Sikerült fellibbennem és körülnéznem. Egy erdőt jelöltek ki lakhelyemül. A fák ágain keresztül csillogott a napfény. Én mégis éreztem, hogy ez nem csak az égitest ragyogása, hanem egy különös erő, talán az Isten adott nekem új reménységet. Tudtam, élnem kell a lehetőséggel. Virágról-virágra röppentem, majd letelepedtem egy apró margarétán. Furcsa volt, hogy elbír az a csöpp virág. Emberi létem nem szokta meg, hogy könnyed legyek. Aztán már nem ezen töprengtem, hanem a furcsa kis figura szavain: Meg kell találjam a küldetésemet. Vajon mi lehet az? Egyszerűen ötletem sem volt. Mivel nem jutottam egyről a kettőre, csapongani kezdtek a gondolataim: a bűnös múltamon, a betegségemen, az elmúláson, azon, hogy mennyire felelőtlen voltam, elzárkóztam a halál képe elől... Mikor már nagyon messzire szaladtak a múltam képei, idővel más arcokat láttam meg. Nőkét, akik éltek, boldogok voltak, kislányokét, akik még előtt álltak az életnek. Ekkor belémcsapott a felismerés, hogy pillangóként az a feladatom, hogy figyelmeztessem nőtársaimat a mellrák kockázatára. Az ötlet hatására teljesen fellelkesültem, de azt nem tudtam, hogyan kezdhetnék hozzá. Izgatottságomban felröppentem, keringtem a fák között, majd újra leszálltam, hogy gondolkozzak. Mivel semmire sem jutottam, folytattam cikázásomat, majd ismét letelepedtem. Ez így ment egészen estig, de semmire sem jutottam. Már rámsötétedett, ígyhát helyet kerestem egy fatörzsön, és kimerülten elszunnyadtam.
A nap első sugarai ébresztettek, s csak akkor láttam meg, hogy milyen szép tisztásra vitt az utam. Örömtől ittasan fellebbentem, majd letekintettem magam alá. A meglepettségtől, majdnem zuhanni kezdtem. Alattam ember-készítette alkotás feküdt: fahasábokból épített forma. Valahonnan ismerős volt. Ott libegtem fölötte egy napig. Tudtam, hogy fontos része lesz lepkeéletemnek ez a hely, de mérhetetlenül zavart, hogy nem jöttem rá, mire is emlékeztet. Azután feladtam, jó alaposan megjelöltem a helyet a testnedveimmel, majd repülni kezdtem. Figyeltem az utat, hogy később visszataláljak. Nem kellett sokáig csapdosnom a szárnyaimmal, mert hamarosan egy városhoz értem. Majdnem nekicsapódtam egy közlekedési táblának. Izgatottan repkedtem az emberek között, majd egyszer csak nagy tömeget pillantottam meg. Sokan voltak nők, rózsaszín pólóban, és akkor megláttam: ott volt az erőben már megfigyelt forma, egy szalaghurok. Hatalmas transzparens hirdette: Tégy a mellrák ellen!
Hirtelen minden világos lett!
Attól kezdve minden nap bementem a városba, és igyekeztem magammal csábítani egy-egy kamasz lányt, fiatal nőt, középkorú édesanyát. Elcsábítottam őt a merészségemmel, hogy a vállára telepedtem, hogy a kezére szálltam. Ő pedig követett, észrevétlenül is kivezettem a tisztásomra, ahol meglátták a famintát. Döbbenten álltak, néztek, majd éreztem rezgéseikből a sürgető érzéset, hogy mennének. Visszakísérve őket a városba, 80%-uk azonnal elment egy szűrésre. Volt aki elhűlve kapta meg a pozitív diagnózist. Volt, akit megmentett ez a találkozás, volt, aki valószínűleg utált, mert már a végzetes stádiumban tudta meg.
Így zajlott minden napom, mígnem egy reggel, felébredve ott feküdt mellettem egy másik pillangó. Ő is lehullott lélek volt, egykor mellrákban meghalt sorstársam. Attól kezdve együtt végeztük a munkát. Idővel már öten voltunk, majd tízen, s egyre és egyre többen. Élveztem, hogy segíthetek, hogy életet menthetek. Eszembe sem jutott, hogy ennek bármikor vége szakadhat.
Mikor éppen egykori gimnáziumi barátnőmre találtam rá a városba, s kezdtem kísérni ki a tisztásra, egy hatalmas marok alámnyúlt, s emelni kezdtett a magasba. A felhők fölé érve, megszűntem pillangó lenni, alaktalan lélek lettem újra, s hamarosan ott álltam a lépcső tetején, az ajtónál. Szent Péter már várt, a szakállát simogatta.
- Kellemesen csalódtam magácskában. Annyira tetszett az ötlete, hogy a többi önhöz hasonló lelkecskét is maga után küldtem. Ne aggódjon, majd ők folytatják azt, amit elkezdett. Az ön pályafutásának ezennel vége, szabad bebocsájtást nyert a Mennybe!
Mosolyogva készültem belépni az ajtón, de a kisember még utánam szólt:
- De ne higgye, hogy mindez a maga érdeme! Most már találkozhat azzal, akinek köszönheti mindezt.
Ekkor láttam meg egy fiatal nőt, aki engem várt. Döbbenetesen hasonlított rám, és ekkor villámcsapásként belémhasított, hogy az édesanyám áll ott. Mosolygott, de nekem zárva maradt a szívem. Nem ismertem őt. Szelíden felém nyújtotta a kezét. Nem fogtam meg, de odaléptem mellé.
- Rendben. - fogadta nyugodtan az ellenállásomat, és lecsücsült egy felhő szélére. Mellételepedtem. Jobb dolgom úgysem volt, hiszen senkit nem ismertem odafönt. Lenéztem, s döbbenten vettem észre, hogy pont rá lehet látni a "tisztásomra".
- Én is mellrákban haltam meg. - kezdte csöndesen az édesanyám. Ekkor megmozdult bennem valami. - Szent Péter nem engedett ám be, ahogyan téged sem. Visszautasított a földre. Engem azonban nem változtatott pillangóvá. Én emberalakot ölthettem, nekem is parancsba adta, hogy tegyek valami nemes célért. Azonban emberekkel nem találkozhattam, mert ha ez megtörténik, azonnal visszaváltoztam volna lélekké, és pokolra jutok. Ezek után abban az erdőben leltem lakhelyre - mutatott az alattunk elterülő zöld facsoportra. - Szerettem a fákat, a növényeket, alkotni akartam. Egyszerű fatárgyakat kezdtem farigcsálni, majd szereztem komolyabb eszközöket és bútorokat készítettem. Rengeteg-rengeteg bölcsőt, mert soha sem tudtalak elfelejteni téged. - egy könnycsepp gördült le az arcán, s ekkorra már nekem is sírhatnékom támadt. - A bölcsőket olyan helyre vittem, ahol megtalálják, s majd használhatják azokat. Egy éjszaka veled álmodtam, s másnap készíteni kezdtem azt a faalakot. Napokig dolgoztam rajta, sokszor a kimerülés széléig. Amikor elkészült, lenyúlt értem egy kéz. Boldog-boldogtalan állapotban emelt felfelé. Örültem a végső megnyugvásnak, ugyanakkor befejezetlennek éreztem azt, amit lenthagytam. Tehetetlen lélekként bolyongtam idefönt, s mérhetetlen szomorúsággal néztem végig az életedet, majd a halálodat. Aztán már olyan közel jártál, s mégsem láthattalak meg. Mikor lepkévé változtál, s cselekedni kezdtél, minden értelmet nyert és végtelenül büszke voltam rád.
Ekkor megöleltem az édesanyámat, és végleg megnyugodtam az élettel és a halállal kapcsolataban. Tudtam, hogy én már jó helyen vagyok, és tudtam, hogy odalent is van egy jó hely, mely jobb hellyé teszi a világot.