Ma arról akartam írni, hogy szerintem a világ legboldogabb munkája
büfés bácsinak lenni. Igaz, én nem tapasztaltam, de akiket eddig
ismertem, vidámnak, dalos-füttyös kedvűnek láttam.
Aztán
megkérdeztem a suliban a büfés bácsit, hogy jól látom-e a helyzetet.
Mosolyogva felelte, hogy az ő munkája sem móka és kacagás, hanem bizony
kemény munka. Ellenben szép is, mert sok emberrel találkozik és
valójában hivatás, mert igyekszik jobb kedvűvé tenni a hozzá betérőket.
Az én napomat is nem egyszer feldobta már!
Amit még
kiemelt, és én is erre helyezném a hangsúlyt: az alázat. Nem mindegy,
hogy a vendég van a vendéglátóegységért, mert ő éhes vagy szomjas,
esetleg majd meghal egy kávéért, VAGY, ahogy a büfés bácsi is mondta: Ő
van a vendégeiért. Nem csak kiszolgálja, hanem megnevetteti, megdicséri,
elbeszélget vele.
Ez nem csak egy vendéglátósnak lenne
fontos, hanem a buszsofőrnek és az utasnak, a tanárnak és a diáknak, a
fiatalnak és az idősnek...
Köszönöm, hogy "meghallgattatok", elolvastatok!
Üdv, Honey*
JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése