Tárgyaid

A vendégek elmentek. Egyedül ülök az üres lakásban. Te is elmentél. Amíg tartott a tor, megpróbáltam erősnek látszani. Most már nem megy. Körülvesznek a tárgyak, melyek mind rád emlékeztetnek.

A ruháidból édes cseresznyés illat érződik. Mennyivel más így, hogy nem puha, meleg nyakad hajlatából mámorít el. Megkeresem az egyedi tervezésű üveget. Fekete kockán, átlátszó kockán, fekete kocka. Letisztult vonalak, mégis különleges. Rád emlékeztet. Kipattintom a kupakját, beleszimatolok. Ugyanaz az illat, de mégsem. Téged nem lehet bezárni egy üvegbe. - előbuggyan az első könnycsepp.


Kimegyek a konyhába, hogy igyak egy pár korty vizet. A polcon ízléses fémdobozban tartjuk a fekete-teakeveréket. Mindig azt ittad. Szeretted a kesernyés ízét, a karakteres aromáját. Végül teát iszok, black tea-t. Ugyanaz az íz, de mégsem. Már nem veled iszom. Téged nem lehet belesűríteni egy ital esszenciájába. - felbuzog a második könnycsepp.

Kisétálok a nagyszobába. A falióra ketyegése megnyugtat. Felnézek a különös darabra. Gondosan megmívelt ötvösmunka az az óra, amit egyik karácsonyra vettem neked. Angliai vonatállomás hangulatát idézi. Még a felirat is erre utal: KENSINGTON STATION, LONDON 1879. Emlékszel, hogy mindig időutazósat játszottunk? Szeretted a XIX. századot. Hallgatom az egyenletes lüktetést. Ugyanaz a hangulat, de mégsem. Téged nem jellemezhet egy monoton kattogás. - megjelenik a harmadik könnycsepp.

A komód szélén ízlésesen sorakoznak egymás mellett az After Eight csokoládék egy aranyozott tálban. Nem voltál nagy édességevő, de ebből minden nap szívesen elrágtál egyet. Amikor megláttam, hogy éppen olvad a szádban a mentás csoki, szemtelenül megcsókoltalak, hogy nekem is jusson belőle. Te mindig csak mosolyogtál és nem haragudtál rám. Kedvetlenül nyúlok a tálba, hogy előcsomagoljak egyet. Ugyanaz a zamat, de mégsem. Az ajkaid közül valahogy más volt. Téged nem tudlak feloldani egy mentolos ízvarázsban. - kibújik a negyedik könnycsepp.

Sírva bolyongok a szobákon keresztül. Egyikbe be, másikból ki. Homályosak a tárgyak, az éles vonalakat elmossa a szememen ülő sós pára. Nem akarok elszakadni tőled. Ha téged már nem tudlak ölelni, legszívesebben minden tárgyadat magamhoz vonnám. De üresek, tudom, hogy üresek, azok nem Te vagy. Te már nem vagy. Zokogva borulok le a párnákra. Egyik fekete, másik fehér. Szeretted ezt a két színt, én pedig szerettem a kedvedben járni. Pedig én kedveltem a vidám sárgát, a bohém lilát, a meleg narancsot és a szivárvány összes árnyalatát. Téged a letisztult vonalak jellemeztek, engem az összevisszaság. Te szeretted racionálisan szemlélni a világot, én az érzelmeim útján. Te sokszor maradtál szótlan, én örökké beszéltem. Ahogy felidézem mindezt, halvány mosolyra húzódik a szám. Felemelem a fejemet, és önmagammal találom szembe magamat a szemközti tükörben. Révedezve bámulom az arcképemet. Mintha ez is téged idézne.


Emlékszek egy beszélgetésre. Ültünk a frissen berendezett lakásban, gyönyörködtünk a felhalmozott tárgyakban és megkérdeztem:
- Neked mi tetszik itt a legjobban?
Mosolyogva felelted:
- Nem mi, hanem ki. Te vagy számomra a legkedvesebb látnivaló ebben a kis lakban. - és csókot forrasztottál ajkaimra.

Most már felderül a lelkem, hisz tudom, a tárgyak nem őrizhetik az emlékedet, de bennem örökké élsz. Szeretlek!