"Rohadt hideg van."
"Széjjelfagy a lábam és pisilnem is kell."
"A suli uncsi, de ott legalább meleg van. Mi a csudáért kell itt jéggé válni?"
Csupa ehhez hasonló dolog van a sok-sok iskolás fiatal fejében. Meg tudom őket érteni. Én is fázok, én sem értettem soha, hogy mért kell végigállni a hosszú ünnepi beszédeket. Több kedvem lett volna még a matekórához is, mint kint rostokolni a hidegben. Aztán az évek teltek, lassan felnőttem és most magam vagyok itt. Önszántamból állok a hóesésben, önszántamból nézem majd a hosszas koszorúzást, önszántamból tisztelgek a hősök előtt. Még nem értem ma sem, hogy pontosan mit is jelent a Civitas Fortissima, a Legbátrabb Város, de valamit érzek. Érzem, hogy ünnep ez a mai. A lelkem is felöltötte szép ruháját. Büszkeségből szőtték, rettenthetetlenségből varrták, hazaszeretettel bélelték. Ekkor újabb gondolatt hallok meg. Keresem a gazdáját, mert érdekesnek tűnik. Fülelek, honnan érkezik. Egy idős simlisapkás bácsit pillantok meg, akinek a távolba révedező tekintete egészen más képet vetít elém.
"1919, Balassagyarmat. Az emberek meg vannak riadva. Anyám egész nap imádkozik. Fél, hogy a csehszlovákok elveszik a házunkat, elveszik a városunkat, egyik pillanatról a másikra idegenek leszünk a szülőföldünkön. Nem csodálkozok. Az egész ország meg van bolygatva. A csehek pedig vérszemet kaptak, és persze akarják a gyarmati vasútállomást. Ideges vagyok. Itt ülünk ebben a fülledt osztályteremben, miközben odakint harcolnak apáink. Látom a többiek arcán, hogy nekik is máshol jár az eszük. Dobol a lábam, miközben hátra-hátra pillantok a kabátomra. Reggel, iskolába menet előtt eltettem egy puskát. Biztos, ami biztos. Még a tanítás kezdete előtt összetalálkoztam a fiúkkal. Mások is gondoltak erre. Mégis csak ülünk, félünk. A tanár érzi, hogy nem jár sikerrel az anyag leadásával, de azért próbálkozik:
- Kérem Erdőssi, ismételje a versrészletet!
Ez én vagyok, állapítom meg, majd fél füllel figyelek. Petőfit szaval:
- "Fényesebb a láncnál a kard,
Jobban ékesíti a kart,
És mi mégis láncot hordunk?
Ide veled, régi kardunk!
A magyarok Istenére,
Esküszünk, esküszünk,
Hogy rabok tovább nem leszünk!"
Felpattanok és teljes átéléssel kiáltom a sorokat, majd kiegészítem: Fiúk, igaza volt a híres költőnek! Gyerünk! Nem akarok rab lenni, szabadságot Balassagyarmatnak! Akár az életünk árán is.
A többiek felpattannak. A tanár csak kapkodja a fejét, de addigra már olyan az osztály, mint egy felbolydult méhkas. Mindenki előveszi a fegyverét. Kinek-kinek csak egy kapája, ásója, kaszája volt odahaza, azt hozta el. Van, aki egész komoly puskával érkezett. Egymást túlharsogva rohanunk ki a folyosóra.
- A tetőre menjünk, onnan lőjük őket! - kiabálja valaki, és szaladtunk fel a padlásra.
Utána... utána már nem is emlékszek. Minden olyan gyorsan történt. Ropogtak a fegyverek. Harcoltunk. Egyik pillanatban azt éreztem, hogy talán megnyerhetjük a csatát, másik pillanatban arra gondoltam, hogy esélyünk sincs, talán meg is ölnek bennünket. Mégsem tudtam csüggedni, nem lehetett feladni, mert a fülemben egyfolytában csengtek Petőfi sorai és ez bátorított. A többieken láttam, hogy fáradnak. A testem nekem is nehezen bírta a metsző hideget, mely csak úgy süvöltött be a gerendák között. Még csak délután egy óra volt és ki tudta meddig tart a küzdelem. Ki kellett hát bírni bármit. Nemsokára azonban lihegve jelent meg a padlásfeljáróban Kacuka, akit a tudósítással bíztunk meg.
- Fiúk, a város felszabadult! Balassagyarmat a miénk marad!
Szinte hallani lehetett, ahogy mindenki válláról mázsás súly gördül le. Ekkor értettem meg, hogy mi a szabadság. Egy rövid ideig fogoly voltam, egy rövid ideig a halál árnyékában léteztem, de mégis megmenekültem."
Ahogy a bácsi visszaemlékezését "hallgattam", én is megértettem mit jelentett akkor bátornak lenni. A legnehezebb nem a fegyverfogás lehetett, hanem az első lépés a szabadság felé. Csakhogy akkor ők nem tudták még, hogy a harcuk nem torkollik-e véres halálba. Állok a sok velem egykorú között. A gondolataik között még mindig sokszor szerepel, hogy unják magukat és fáznak. Szívesen továbbsugároznám nekik Erdőssi bácsi történetét, mert ahhoz képest semmiség ez a hideg. Én már tudom, hogy az idős úrhoz hasonlóan még sokan tettek a mi szabadságunkért, hazánkért, városunkért, jövőnkért. Voltak, akik az életüket is feláldozták ezért.
(A történet nagy része valós történeten alapszik. Akinek felkeltettem az érdeklődését, mindenképpen olvasson utána. Mindenkinek érdemes lenne tudnia, hogy Balassagyarmat Magyarországhoz tartozása nem mindig volt ilyen egyértelmű, mint ma. Ti hogyan vélekedtek erről, és mit gondoltok az iskolai ünnepségekkel kapcsolatban?)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése