JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2014. január 7., kedd

A szobor

Médea szomorú szemű lány volt. Nem igazán tudott beilleszkedni az ókori görög társadalomba. Nehezen viselte, hogy szabad művészi szellemét nem gyakorolhatja. Fájt neki, hogy ami számára a legkedvesebb dolog volt, nem űzheti. Az apjától tanult szobrászat iránti szenvedélyét mindenki rossz szemmel nézte. Eleve férfias alkatnak született, erős tagokkal, határozott vonásokkal. Gyermekkorában az édesapja mellett játszott és kíváncsi kislányként elleste a vésőfogást, a faragást. Látta az idős férfin, hogy milyen átszellemülten alkot. Már apró emberként is erre az állapotra vágyott. Később azonban befogták a női munkákba és elzárták a szeretett műhelytől. Belésulykolták, hogy az a dolga, hogy rendes asszony legyen belőle és férjhez menjen. Hiszen nem is lehet más jövője. Így lehet boldog. Médea után azonban nem kapkodtak a férfiak. Nem volt igazán szép, a többi értékét pedig nem méltatták túl sokra. Így a lány vénlánysorba került. Igaz, még csak 21 éves volt, de abban az időben, akit nem vettek el 16 éves kortól 18 éves korig, már le is mondhatott az asszonyi szerepről. Médea azonban nem igen bánta, de mégis... Vágyott a szerelemre, a boldogságra, még a házasságra is, bár mindig is valódi érzelmek alapján szeretett volna társat maga mellé. Miután már az anyja is elsiratta lánya ifjúkorát, lemondott arról, hogy kiházasítsa. Médea ekkor lélegzett fel. Szabadidejében birtokba vette apja szerszámait és saját kedvtelésére vázát, ékszert, dísztárgyakat faragott. Ezzel megbékélt a család, hisz legalább pénzt keresett a műveivel. Az élettelen anyagba áldozta azt a szeretetet, törődést, amit egy másik embernek, egy férfinak, egy társnak szánt.

Egy napon megállt egy hatalmas kőtömb előtt, és már azon gondolkozott, hogy mekkora részekre darabolja, miként tudja legjobban kihasználni a márványkolosszust. Behunyta a szemét és elemi erővel tört rá a vágy, hogy végre valami nagyot alkosson. Megalkossa azt, amire igazán vágyott. Kezébe vette a vésőt, a kalapácsot és ösztöneitől vezérelve megtette az első ütést. Először egy gömbölyű fejforma jelent meg, mely egészséges, értelmes agyat rejthetett. Az alak haját félhosszúra formálta, rendezett volt, élő embernél puha és selymes lett volna. Aztán megállt. Szemlélte a félkész darabot. Már-már megtorpant, mert az arcát nem tudta elképzelni. Aztán mégis folytatta. Kialakította az alak nyakát. Szép vonalú, erős, egy szeretnivaló erecske dudorodott ki íve mentén, ádámcsutkája pedig méltón pihent e testrészén. Eztán készítette nagy gonddal a formás, izmos vállakat és karokat. Esztétikus hullámvonal jelezte az erőtől duzzadó, gömbölyű vállak alatt a kar további részét. Végül hosszú, férfias ujjak zárták a kompozíciót. Belelkesülve állt neki a törzs kifaragásának. A mellkasa enyhén domborodott, míg alatta a hasa lapos volt, szegycsontját finom kis mélyedéssel jelezte. Ennek mentén futott le az a vonal, mely megadta lefelé keskenyedő alakjának fő ívét. A széles felsőtestet, keskeny csípő követte. Majd tökéletesre csiszolta a hát sima formáját. Ekkor megint megtorpant. Még életében nem látott férfit meztelenül. Igaz képzelt már el. Erotikus álmaiban meg-megjelent egy test. Ellenben a hímvessző ábrázolásának gondolata pírral öntötte el. Behunyta a szemét és képzelődni kezdett. Próbálta érezni, ahogy szinte a kezében fogja a legférfiasabb testrészt. Mekkora, milyen... Ennek hatására véste tovább a kőtömböt. Megalkotta a legszebb péniszt. Olyat, ami a valóságban talán nincs is, csak egy nő képzeletében. Aztán továbbfaragott. Hosszú, inas combokat, kőkeményeket, majd erőteljes, robusztus vádlit és végül a lábfejeket, egyenletesen kisebb majd nagyobb lábujjakkal. A mű tökéletes volt. Már csak az arca hiányzott. Médea félt. Félt, hogyha a legemberibb részét is kifaragja, beleszeret a szoborba. Mégis muszájt érzett. Magas homlokára hősies heget vésett. Ez alá kopácsolta ki a barátságos szemek gödrét. Képzeletében tudta, a tekintete meleg, a szeme színe barna. Lágyítva a márvány erőteljes fehérét, hidegségét, gondosan művelte ki a hosszú, göndörödő, szinte már lányosan szép szempillákat. Markáns, széles orrot álmodott a Férfinak, és sima vonalú, kemény, mégis mosolygós ajkakat. Tudta, ha élne puhák lennének, csókra édesek. Határozott arcélt tervezett, de oly szeretettel simítgatta, hogy a vonásai egészen meglágyultak. Még a szögletes állat is egészen barátságossá tette, hogy addig cirógatta-csiszolgatta, míg gömbölydeddé kerekedett két széle. Füleit műgonddal faragta ki, puhán porcos érzékszerv lett volna egy valóságos emberen. Az utolsó tökéletesítések pár nevetőrác felvésése, a szem köré, a száj köré. Ekkor vége lett az euforikus állapotnak, az alkotás szentségéből  kizuhant és racionális szemmel tekintett művére.

- Szakmailag tökéletes. - állapította meg önmagának mormogva. - Mint férfi... tökéletes... lenne. - gondolkozott tovább. - Lenne... lenne... Mért csak lenne!? Mért nincs itt? Mért nem adott nekem egy ilyet az ég!? Mért kell egyedül élnem? Ó, bár ne alkottalak volna meg, te átok! Sose lehetsz az enyém. Soha! - dühös volt, sós könnyeit nyelte fájdalmas magányában, boldogtalanságában. Remegett a keze, a kezében a véső. Hirtelen felindulásában marokba szorította az eszközt és élesen beledöfött a szobor képzelt oldalbordái közé. Majd kiszaladt könnyáztatta arccal és futott, futott, ki akart futni a világból is.

***

Melinda szomorú szemű lány volt. Nem igazán tudott beilleszkedni a XXI. század világába. Szerette a romantikus dolgokat, álmodozott, senki nem viselte el a furcsaságait, az érzékeny lelkét. Magányos volt. Távol állt az őt körülvevőktől, amit igazán szeretett. Például sétálni. Kedvenc helye a szoborpark volt. Egy vadregényes zöld éden, ahol vadrózsa nőtt, a borostyán felfutott a szobrok talpazatára, élénk színű moha fedte az ősöreg fák törzsét. A kifaragott alakokat szinte már ismerte. Eleinte egy művészbázisnak indult, valami modern dolognak, ahová a műkedvelő emberek eljárnak megcsodálni a régi alkotók gyöngyszemeit. Aztán hanyatlott az érdeklődés, már-már szinte mindig egyedül járkált a kavicsos ösvényeken. Senki emberfiával nem találkozott.

Így kezdődött azon a korai tavaszi napon, amikor újra kisétált a parkba. Aznap lett 21 éves és fájva gondolt arra, hogy ennyi idő alatt még egyetlen fiú sem udvarolt neki. Pedig nem volt csúnya lány, bár stílusa nem a kor divatjához alkalmazkodott. A hosszas bolyongás során magában kesergett, mikor megpillantott egy új, ismeretlen szobrot. Egy meztelen férfit ábrázolt, de olyan tökéleteset, amilyet még életében nem látott. Melinda nem ijedt meg a szürreális dolgoktól, úgy érezte, menten beleszeretett az alakba. Felnézett rá, szinte kereste a tekintetét, melyet a hosszú pillák alatt sejtett. Megérintette a kezét, megsimította a csodálatos vállakat. Még a teste is beleborzongott a látványba. Fellobbanó szenvedéllyel kívánta, hogy életre keljen a szobor.

Másnap egyenesen odament a márvány remekműhöz és leült a lábához. Nézte egy darabig, álmodozott róla, majd egészen halkan megszólalt.
- Szia! Melinda vagyok. Eléggé magányosnak érzem magamat. Tudod, általában kirekesztenek a társaságból, nincsenek barátaim. Na mindegy, nem szeretnék keseregni. Örülnék, ha te tudnál mesélni magadról. Azt hiszem, jó beszélgetőtárs lennél. Elmondhatnám, mi nyomja a lelkemet, te pedig meghallgatnál, megvigasztalnál. - már teljes hangerővel beszélt a szobor felé, majd magának felelt elmélázva: - De hiszen ezt most is megtehetem. - És újra felnézett a férfira. - Képzeld, ma remekül sikerült egy kiselőadásom. Még egyik-másik csoporttársamnak is tetszett, a tanár pedig imádta. Viszont, kinevettek, mikor elbotlottam a küszöbnél. Pedig szerintem valaki direkt lökött meg. Á mindegy, gondolom nem érdekel téged.
Melinda felállt. Ekkor vette észre a csúnya, nem odaillő "sebet" a sima márványtesten. Végighúzta az ujját a vágáson és szeretettel a hangában suttogta.
- Annyira szívesen meggyógyítanám.

Ez így ment napokon-heteken keresztül. Melinda mesélt a szobornak, álmodozott a barátságukról, a szerelmükről, az életükről. Mesélt arról, milyen lenne, ha élne, mit láthatna, mit érezhetne...  Neki ez volt az egyetlen boldogsága. Odabent úgy érezte, mintha ez a márvány férfi lenne a másik fele. Bár lassan, idővel kezdett túlságosan irracionálissá válni ez az érzés.

***

Aznap éjszaka egy férfival álmodott, akinek vérzett az oldala. Mikor odament hozzá, látta, hogy egy vágott sebből csurog alá a ragadós folyadék. A szépséges férfiarc szenvedést tükrözött, de nem mondta, ki hogy fáj. Türelmesen tűrte, ahogy a lány körbenyalogatja a sebet (víz nem lévén a közelben), majd leszakítja a trikója alját (kötszer nem lévén a közelben) és óvatosan körbetekeri. Majd felsegíti és reátámaszkodva, elindulnak segítségért.

Melinda izzadtan ébredt fel reggel. A fájdalom, a szeretet és a csalódottság egyszerre öntötte el a szívét. Első gondolata a szobor volt. Szinte a pizsamájára kapkodta fel a ruháit és eszelős iramban futott a parkig, egyenesen a márvány Férfihoz. Illetve futott volna... Mert az alaknak hűlt helyét találta. Zokogva borult le a komor kőre, amin addig állt az alak. Sírása betöltötte az erdőt, könnyei patakokban csorogtak alá a repedések között.
- Pedig úgy szerettelek. - hüppögte.

- Itt vagyok. - hallatszott egészen közelről egy hang, mire Melinda felemelte a fejét. A bokorban pedig ott guggolt az életre kelt szobor. - Szerettél. A szeretetedtől élek.

***

Sok-sok évvel később Melinda is férje, szívszerelme, barátja után költözött a Mennyei Országba. Lelkét kilehelve, valami meglepett... Két lélek szállt fel belőle. Médeáé és az Övé.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése