A lány reggel belenézett a tükörbe és ahogy forgolódott, döbbenten látta, hogy teljesen fekete a háta. A maszatból olykor-olykor kitűnt valami rendszer, hogy ezek betűk, ezek szavak voltak egykoron. Csak a "Szeressük" szó volt kivehető. A lány elmosolyodott. Kiment az éppen ébredező fiúhoz.
- Nem tudod, mitől fekete a hátam? - kérdezte tetetett szemrehányással.
- Tegnap verset írtam rá.
A lány csendesen szuszogott az ágyon, már aludt. A fiú szemére azonban nem jött álom. Nézte szerelme csupasz hátát, mely fel-alá hullámzott minden levegővételnél. Csak az az egy szem gyertya pislákolt, amit még együtt gyújtottak meg. Nem akarta abbahagyni a lángolást. Ebben a lágyan ingadozó fényben gyönyörködött a leányban, és túláradó szeretet öntötte el a szívét. Sose volt a szavak embere, nem tudta megfogalmazni, hogy mit érez, de akkor rímek, szerelmes szavak jutottak eszébe. Nem akarta, hogy elvesszenek mondatok. Azonban nem volt kéznél se írószerszám, se papír. Csak a kedvese szemceruzája hevert az éjjeli szekrényen. Felvette és lepattintotta a kupakot, majd óvatosan írni kezdett. A lány meztelen hátára rótta fel versét, a gondolatokat, melyeket a szívében érzett:
"Minden, amit gondolok,
Minden, amit érzek,
Úgy nyer értelmet,
Ha szemeidbe nézek.
Téged látlak nappal,
Téged látlak éjjel,
Szeressük hát egymást,
Forró szenvedéllyel."
JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!
2014. január 15., szerda
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése