Tudom, de nem érzem...

"Életünk legfontosabb döntésévé válhat, ha annak ellenére el tudunk köteleződni a szeretet mellett, hogy a szívünkben fájdalmat érzünk."

Ki tudja hányadik zsebkendőt sírom teli. Fájt, amit mondott, ahogy mondta, pedig tudom, hogy nem akart bántani. Az eszemmel tudom, hogy szeret, de a szívemmel oly kevésszer érzem. Minden negatív pillanatomban – most is – csak a rossz dolgok jutnak eszembe. Amikor megbántott, amikor elhanyagolt, amikor nem velem volt… Ebbe az újabb pézsébe a sokadik sérelmemet bőgöm bele. Próbálom kihuzigálni a tüskéket és közben gondolkozni, nem érezni. Mégsem tudom elválasztani a kettőt. Eszembe jut, hogy fájna, ha elhagynám. Neki is, nekem is. Nem szeretném bántani. Annyiszor törték meg őt, csoda, hogy még tud szeretni. Még, ha nehezen is mutatja ki. Emellett, ha minden tökéletes lenne (ami ugye nincs), talán nem is akarnám annyira ezt a kapcsolatot. Az akadályok fokozzák a szenvedélyt. Mennyire igaz ez énrám. Ezernyi kérdés kergetőzik a fejemben.

Megéri folytatni? Valóban szeretem, vagy még mindig a szerelem lángol bennem? Vajon ő… tényleg szeret? Mit akarunk mi egymástól? … Már megfájdult és zsibog a kobakom. Csak aludni szeretnék. Fél 12 van, de újra előtörnek a könnyek, összefacsarodik a szívem. Nem hiányzok neki. Itt ülök kint a konyhába, ő békésen fekszik az ágyba, és nem jön ki hozzám. Nem kérdezi, hogy mi a baj, nem akar megvigasztalni. Tudom, hogy be kellene menni, alvásra lenne szükségem, megbocsátani, felejteni, hozzábújni és szeretni. Képtelen vagyok rá. Sírok, várok, ásítok. A fejem lehanyatlik az asztalra. Kínzom magam. Büszkeség… Balítélet?

Vagy mégsem? … Felkapom a fejemet. Nyílik az ajtó.

- Mi a baj? – kérdezi, miközben álmosan dörzsöli a szemét.

Szinte kicsordul a szívemből a fájdalom, a keserűség. Érzem, hogy nem szabadna ilyen vádlón mondjam, de nem megy másképp.

- Tudom, hogy szeretsz, de annyira kevésszer érzem. Márpedig a szerelmes viszonzást szeretne. – újra könnyezni kezdek. – Nem várok tündérmeséket, igyekszem realizálni, hogy az élet nem egy romantikus leányregény, de olykor nem megy. Akkor szeretném, ha királyfivá változnál és megmentenél a sárkánytól, aki van, hogy önmagam vagyok.

Értetlenül mereszti rám a szemeit. Jajj, csak nehogy megint azzal jöjjön, hogy legyek világosabb. Szerintem ez most abszolút érthető volt.

- Ne haragudj, de ebbe most belezavarodtam. A lényeget azonban értem. Nem jössz aludni?

Megint hideg, megint érzéketlen, megint bánt. A fenébe, újra sírok. Pedig azt hittem, már elapadtak a könnyeim.

- Te nem érzed, hogy problémám van?

- Szerintem nincsen semmi gond. Úgy érzem, hogy megint valami olyasmi húzódik ennek a beszélgetésnek a hátterében, ami nem is kapcsolódik ahhoz, amit mondasz.

- Hát te tényleg nem értesz engem.

Jobban fáj, mintha kést döfnének a szívembe.

- Oké, tudod, hogy szeretlek. Tényleg így van. Fontos vagy nekem, melletted boldog vagyok, te jelented nekem a biztonságot. Akkor mi a probléma?

Keserűen felelem:

- Az, hogy nem érzem azt, hogy ez így is lenne. Alig bizonyítod ezt bármivel.

- Hümm… - morogja elmésen. – Várj! – azzal megint ott hagy. A szememet újra áztatják a könnyek.

Amikor visszajön, mosolyog. Jobban nem is tiporhatna a földbe. Szinte olyan, mintha a szívem közepe lángolna, és most terjedne a tűz, lassan mindenhol feléget, elhervaszt, porrá változtat. Hüppögve sírok. Tudom, hogy csúnya lehetek, de nem bírom abbahagyni. Fáradt is vagyok.

Ekkor letérdel elém. Csak most veszem észre, hogy valamit szorongat a kezében, melyet a háta mögé rejtett.

- Szeretném, ha életed végéig éreznéd, hogy szeretlek. Ez emlékeztessen rá mindig. Akkor is, ha szavakkal, tettekkel nem mindig fogom tudni kimutatni. – felém nyújtja a kis bársony dobozkát, benne a földkerekség legcsodálatosabb jegygyűrűje. – Hozzám jössz feleségül? – teszi fel a nagy kérdést és most igen nehéz realizálnom, hogy az élet nem romantikus leányregény. Úgy látszik néha mégis az. A fájdalomtól izzó szívemet valami hűsítő folyadék járja át, de még éget egy kicsit. Az arcom még könnyes. Előttem a millió telesírt zsebkendő. Tudom, hogy szeretem, és életem legfontosabb döntését hozom most meg, akkor is, ha olykor fáj, ha olykor nehéz, ha olykor a pokolba kívánom őt. Szeretem.

- Igen. Szeretnék a feleséged lenni.