JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. november 28., csütörtök

2013. november 28. - Neveléstöri óra

Neveléstöri óra. November vége van. Már 28-át írunk. Unatkozok, olvasok, elmélkedek, válaszokat keresek önmagamnak, másoknak... Ösztönösen érzem, hogy a Bibliára lenne szükségem. A telefonomon van egy. Előveszem, böngészni kezdem. Odakint metsző hideg, de még süt a Nap. Idebent meleg van. A fényes égitest lassan halad odafönt. Egyszer csak bekukucskál az ablakon. Először zavar, bántja a szememet. Aztán jótékonyan simogat, kacérkodik, nem hagy békén. Leemelem a szemüvegemet és a fény felé fordítom az arcomat. A szemeim szorosan csukva vannak, mégis bevilágítja az elmémet, majd lekúszik a szívembe és Hálát érzek! Valahogy tudom, hogy Isten fényessége jár át.


2013. november 27. - Ének óra

Siettem ének órára. Fárasztó napom utolsó előadása várt rám. Semmi kedvem nem volt hozzá. Agyam feladatoktól zsongott, oly messzire éreztem magam még az ünneptől. Kifulladva értem fel a másodikra. Intézkedve telefonáltam, majd gyorsan letettem, mert megérkezett a tanárnő. Bevonulás a terembe, helyfoglalás, várni az aznapi agytágítást. Ehelyett kattant a kapcsoló, sötét lett a teremben.
- Helyezzék magukat kényelembe! - talán a pedagógus hangja is lágyabb volt...
A fejemet az asztallapra hajtottam, arcomat a puha sálamra fektettem. Ekkor csendült fel Kodály Adventi ének című darabja. Becsuktam a szemeimet, a magasztos dallamok belemásztak a fülembe és megjelent valami csodálatos kép. A szerelmemmel álltam karácsony estén egy hatalmas, díszes templomban és egymást ölelve néztünk fel az oltár körül álló kórusra, akik koncertjüket adták. Pár percig tartott, de békét, nyugalmat, hálát, szeretetet, ÜNNEPet éreztem.



2013. november 22., péntek

Fülbevalótartó, avagy lakásdísz?

A neten találtam valahol hasonlót és akkor megfogadtam, hogy készítek egy ilyet, ha találok feleslegessé vált képkeretet. Nos, erre is sor került. Ekkor már csak anya csipkés ládáját kellett felkutatni és szinte már készen is volt a fülbevalótartó. Mikor, pedig ráakasztottam a virágos fülönfüggőimet és feltettem a polcra, akkor láttam, hogy a funkció mellett díszítő szerepe is van.


Üdv, Honey*

"Az áldozat piros harisnyát viselt..."

Marci a fülembe súgta: 
- Az áldozat piros harisnyát visel.
Így adtuk egymás tudtára, ha kiszemeltünk valakit, akit megtáncoltatnánk. A legjobb cimborám őt választotta. Alkoholmámorban pislogva kerestem a lányt. A barátom odalépett hozzá, majd pörgetni kezdte, gyilkos ritmust járt a lába, de a titokzatos idegen bírta a tempót. Elbűvölve néztem, ahogy lábai ütemre mozognak, ring a csípője, arca mosolyog. Aztán feltápászkodtam, hogy újra a pulthoz támolyogjak egy újabb felesért.

***

Megrökönyödtem, ahogy megláttam. Az imént sétált el mellettünk. Egyenes háttal, magasra emelt, büszke fejjel, határozott, mégis kecses léptekkel. Az alkoholtól kissé ködösen néztem utána, ahogyan a magassarkújában eltipeg. Szürke esernyő volt a kezében. Egy pillanatra átfutott rajtam az aggodalom. Egyedül van, védtelenül. Majd elhessegettem magamtól a gondolatot. Mi baja lehet a kihalt utcákon, amíg hazasétál.

Most pedig itt fekszik a földön. Lábai furcsa szögben kicsavarodva, elegáns cipőjének egyik párja fél méterre a lábától. A másikkal fájdalmasat rúghatott a támadójába. Tűzpiros harisnyája hosszantán felfeslett. A fekete ruha ujja lecsúszva hever a vállán. Keményen küzdhetett az életéért. Táskájának tartalma szétszórva a földön. Pénz nem volt nála, ellenben az összes ékszerétől megszabadították. A haja szétterül az arca körül, pirosra rúzsozott szája mosolyog. Az ember azt hinné, hogy alszik. Csak a nyakán végigcsurgó vér árulkodik arról, hogy örökre elhagyta a földi táncteret. Mégis még mindig méltóságteljes. Betartotta a báli dress code-t - fekete és piros, piros és fekete, vér és sötét hajzuhatag. Szép.

Hihetetlen, hogy csupán pár percig voltam nézője egy ember életének. Mégis örökre emlékezetembe vésődik egy kép róla. Egy piros harisnya. Ennyi volna a lét? Egy tánc, egy bál, egy öltözet? Mennyivel fiatalabb volt, mint én. Vajon táncolt-e eleget?


2013. november 21., csütörtök

Szétosztott menyasszonyi csokor

Mariann nagyon boldog volt. Nem csoda, az esküvője napján minden róla és szerelméről szólt. Alig várta, hogy kimondja az igent és elkezdődjön közös életük. Érezte, hogy jól döntött. Nem kételkedett Misi szerelmében, hisz a férfi tekintetéből olvasni lehetett a rajongást ifjú menyasszonya iránt.

A templom előtt már ott várakozott a két család, rokonok, barátok. A tömeg közepén Mariann pompázott. Mindenki őt csodálta.

Sudár termetéhez ragyogóan illett a hófehér szatén ruha. Vékony pántok gömbölyű kivágást kereteztek,
alatta raffolt anyag simult a lány melleire. A fényes szövet felvette Mariann alakját, combja közepéig olyan pontosan illett rá, mintha második bőrévé vált volna. Innen bővülni kezdett a szoknya, majd alul mesteri hullámokba végződött. Nyakán igazgyöngy fénylett, haját virág díszítette. Sminkje szolid volt, vékony szemöldöke alatt barátságos szemek pihentek. Fekete kontúrral hangsúlyozta tekintetét, pillái bájosan kunkorodtak fölfelé. Zöld szemű boszorkány. – szokta mondani kedvesen Misi, és olyankor rendszerint nyakon is csókolja.

A vőlegényt várta az egész násznép, de a legizgatottabb a menyasszony volt. Mit szól majd a ruhájához? Mit érez Ő a nagy nap előtt? – tűnődött az ara.

A toronyóra mutatója vészesen közeledett az istentisztelet kezdetét jelző háromhoz. A tömeg már betódult a templomba, s elfoglalták helyeiket. Már csak Mariann és az édesapja állak odakint. Kezdtek idegessé válni, a lány nem értette, mért késik szerelme. Talán meggondolta magát? – ötlött eszébe, majd megnyugtatta magát. Az nem lehet, nagyon szeret engem. Akkor mégis mi történhetett?

E pillanatban sápadt arccal futott ki a templomból a lány húga.
- Baleset volt a könyvtár előtt, Misi meghalt. – suttogta és elbicsaklott a hangja. Mariann értetlenül nézett, agya még nem dolgozta fel a hallottakat.
- Az nem lehet! Szeret engem, és össze fogjuk kötni az életünket. Mindjárt ideér és megölel.
Apja arca döbbenten meredt két lányára. Sajgott a szíve.
- Kicsim, Zsanka nem tréfálna ilyennel. Rettenetes vicc lenne. Drágám, Misit tényleg elvesztettük.
Zsanett bólintott.
- Most hívott egy nővér a kórházból. Andris bent van. Eltört a karja, eszméletét vesztette, de él. A becsapódás Misi oldalán történt, ő azonnal meghalt.
Mariann kezdte megérteni a szavak súlyát. Lassan, metsző fájdalommal hatoltak a szívébe az elhangzottak. Észre sem vette, hogy milyen görcsösen szorította gyönyörű csokrát, melyet fehér rózsából, liliomból és margarétából kötöttek.

2013. november 7., csütörtök

Vannak még jó emberek

Nyugati – villamosmegálló. Itt kezdődött budapesti életem. Tavaly nyáron. Egyedül, önállóan a nagyvárosban.

Ijesztő volt? Kicsit. Izgultam? Nagyon. Biztos voltam benne, hogy élvezni fogom? Teljes mértékben.
Igen ám, de a valódi kérdések nem ezek voltak, hanem, hogy melyik irányba kell menjek vagy, hogy mért van minden járaton ellenőr? Később, hogy hogyan vegyek vonaljegyet?

Lehetett már vagy éjjeli egy óra, a megálló majdnem üres volt. Sötétség borította az eget, de az utcai lámpák sárgás fénye biztonságot takart a házakra, az el-elsuhanó autókra és a későn közlekedő emberekre.

Újabb combino, ez is tele kallerekkel. De miért!? Hagytam elmenni. És az a srác mért ül még itt? Vagy három szerelvény elment már…

Hogy ő szólított-e meg vagy én mentem-e oda hozzá, már nem emlékszem. Segített eligazodni, a barátnőjét várta és sok szerencsét kívánt a budapesti életemhez. Ki tudja hol van ma, együtt vannak-e a barátnőjével, boldog-e?...

Nekem mindig eszembe jut, hogy úgy érkeztem meg a barátságtalannak hitt fővárosban, hogy vannak még rendes, segítőkész fiatalok.

Ez jut eszembe most is. Most, amikor újra itt állok és elképedve gondolok vissza az iménti jelenetre.

A barátnőmmel megvártam a vonatot, de volt még 20 perc az indulásig. Visszamentünk a WestEndbe, hogy addig is melegben legyünk. Ahogy beléptünk, megláttam, hogy megüresedik egy kanapé a bejárat mellett. Mosolyogva fordultam a barátnőm felé: „Na ez éppen nekünk szabadult fel.” Azonban ebben a pillanatban becsapódott elénk egy piercingekkel teleaggatott fejű srác, és pofátlanul vigyorogva elfoglalta a helyet. Meglepettségemben, csak ennyit tudtam mondani: „Hejj, de udvarias vagy!” – hangomból csak úgy sütött az irónia. Hőbörgés nélkül továbbálltunk és jókedvűen megettük a kürtőskalácsot.

Állok a villamosmegállóban, szemem előtt lepereg a két történet, és belemosolygok a világba, mert tudom, hogy igenis vannak jó emberek.


2013. november 6., szerda

Szavak szívtől szívhez

"Kevesen tudják, de a legszebb ajándék, amit kaphatunk: egy másik ember."

A fiú titkon leste osztálytársnőjét. A lány a pad alatt olvasott. Régen elmenekült az unalmas törióráról. Bár fizikailag ott ült, de lélekben teljesen máshol járt. Szemeivel falta a sorokat és közben érzelmek suhantak át az arcán. Hol elmosolyodott, hol gondolkozóba esett, hol kifényesedett a tekintete. Néha könnyek gyűltek a szeme sarkába, de akadt olyan is, amikor nyugalom látszott rajta. A fiú soha nem értette, hogy mi lehet azokban a könyvekben, amelyek ennyire elvarázsolják a lányt. Se Ő, se mások nem tudtak ekkora hatással lenni rá.

Éveken keresztül gyötrődött ettől a kérdéstől. Tetszett neki a lány, és mindennél jobban szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Azon a novemberi napon Őt húzta a Mikulás-napi ajándékozásnál. Amint megpillantotta a szeretett nevet, tudta, hogy könyvet fog vásárolni. Itt azonban megakadt. Ötlete sem volt arról, hogy milyen típusú történeteket szeret a lány. Félt megkérdezni, így csak magában gyötrődött.

Valamelyik este, amikor ezen agyalt, firkálni kezdett a matek füzetének egyik üres lapjára. A céltalan vonalakból, alakokból egyszer csak szavak lettek. A gondolatok mondatokká váltak. A fiú írni kezdett. Észre se vette, hogy oldalakat rótt teli szögletes betűivel. Aznap már nem került rá a házi a négyzethálós papírra. Ellenben ezer meg ezer őszinte szó, érzés folyt ki a tollából. Fáradtan aludt el.

A napok vészesen közeledtek az ajándékozáshoz, de a fiú még mindig nem találta meg a megfelelő könyvet. Azonban minden nap  írt. Már nem csak a lelki rezgéseit vetette papírra, hanem történeteket talált ki, szavait rímbe öltötte, verseket faragott. Írt reggel, alkotott este, körmölt órák közben, szünetekben, buszon... Tolla és jegyzetfüzete szinte hozzánőtt.

A lány titkon leste osztálytársát. A fiú a padon írt. Régen elmenekült a zajos osztályfőnöki óráról. Bár a teste ott volt, de a gondolatai máshol jártak. Keze sebesen siklott a papír fölött. Keményen fogta a tollát, és szakadhatatlanul alakította a betűket gyors egymásutánban. Eközben érzelemviharok dúltak a tekintetében. Olykor hevesen szántotta a lapot, olykor révedezve nézett ki az ablakon. A lány nagyon kíváncsi lett arra, hogy milyen gondolatok válthatnak ki ekkora eufóriát a fiúból. Soha nem látta még, hogy bármi is ekkora hatással lett volna rá. Pedig jó lett volna. Tetszett neki a fiú...

Elérkezett a december hatodika. A fiú az ihletettség burkában teljesen elfelejtette az ajándékozást. Aznap fülig pirulva állt a lány elé:
- Téged húztalak, és nagyon sajnálom, de elfelejtettem bármit is hozni. Szerettem volna valami könyvet adni, de nem tudom mit olvasnál szívesen.
Ekkor valaki meglökte, és kiesett a kezében szorongatott jegyzetfüzete. Épp a kedvenc történeténél nyílt ki. Amikor azt írta, végig a lányra gondolt. Lehajolt érte, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, kitépte azokat a lapokat, melyeken a novella cselekményszálát végigvezette, majd átnyújtotta a lánynak.
- Hozok majd valami rendes ajándékot. Addig, ha gondolod, olvasd el ezt. - mondta félénken.
A lánynak csalódottság helyett, felcsillant a szeme, és szégyenlősen válaszolt:
- Nem kell más. Ez a legjobb ajándék, amit kaphattam tőled.


Tudom, de nem érzem...

"Életünk legfontosabb döntésévé válhat, ha annak ellenére el tudunk köteleződni a szeretet mellett, hogy a szívünkben fájdalmat érzünk."

Ki tudja hányadik zsebkendőt sírom teli. Fájt, amit mondott, ahogy mondta, pedig tudom, hogy nem akart bántani. Az eszemmel tudom, hogy szeret, de a szívemmel oly kevésszer érzem. Minden negatív pillanatomban – most is – csak a rossz dolgok jutnak eszembe. Amikor megbántott, amikor elhanyagolt, amikor nem velem volt… Ebbe az újabb pézsébe a sokadik sérelmemet bőgöm bele. Próbálom kihuzigálni a tüskéket és közben gondolkozni, nem érezni. Mégsem tudom elválasztani a kettőt. Eszembe jut, hogy fájna, ha elhagynám. Neki is, nekem is. Nem szeretném bántani. Annyiszor törték meg őt, csoda, hogy még tud szeretni. Még, ha nehezen is mutatja ki. Emellett, ha minden tökéletes lenne (ami ugye nincs), talán nem is akarnám annyira ezt a kapcsolatot. Az akadályok fokozzák a szenvedélyt. Mennyire igaz ez énrám. Ezernyi kérdés kergetőzik a fejemben.

Megéri folytatni? Valóban szeretem, vagy még mindig a szerelem lángol bennem? Vajon ő… tényleg szeret? Mit akarunk mi egymástól? … Már megfájdult és zsibog a kobakom. Csak aludni szeretnék. Fél 12 van, de újra előtörnek a könnyek, összefacsarodik a szívem. Nem hiányzok neki. Itt ülök kint a konyhába, ő békésen fekszik az ágyba, és nem jön ki hozzám. Nem kérdezi, hogy mi a baj, nem akar megvigasztalni. Tudom, hogy be kellene menni, alvásra lenne szükségem, megbocsátani, felejteni, hozzábújni és szeretni. Képtelen vagyok rá. Sírok, várok, ásítok. A fejem lehanyatlik az asztalra. Kínzom magam. Büszkeség… Balítélet?

Vagy mégsem? … Felkapom a fejemet. Nyílik az ajtó.
- Mi a baj? – kérdezi, miközben álmosan dörzsöli a szemét.
Szinte kicsordul a szívemből a fájdalom, a keserűség. Érzem, hogy nem szabadna ilyen vádlón mondjam, de nem megy másképp.
- Tudom, hogy szeretsz, de annyira kevésszer érzem. Márpedig a szerelmes viszonzást szeretne. – újra könnyezni kezdek. – Nem várok tündérmeséket, igyekszem realizálni, hogy az élet nem egy romantikus leányregény, de olykor nem megy. Akkor szeretném, ha királyfivá változnál és megmentenél a sárkánytól, aki van, hogy önmagam vagyok.
Értetlenül mereszti rám a szemeit. Jajj, csak nehogy megint azzal jöjjön, hogy legyek világosabb. Szerintem ez most abszolút érthető volt.
- Ne haragudj, de ebbe most belezavarodtam. A lényeget azonban értem. Nem jössz aludni?
Megint hideg, megint érzéketlen, megint bánt. A fenébe, újra sírok. Pedig azt hittem, már elapadtak a könnyeim.
- Te nem érzed, hogy problémám van?
- Szerintem nincsen semmi gond. Úgy érzem, hogy megint valami olyasmi húzódik ennek a beszélgetésnek a hátterében, ami nem is kapcsolódik ahhoz, amit mondasz.
- Hát te tényleg nem értesz engem.
Jobban fáj, mintha kést döfnének a szívembe.
- Oké, tudod, hogy szeretlek. Tényleg így van. Fontos vagy nekem, melletted boldog vagyok, te jelented nekem a biztonságot. Akkor mi a probléma?
Keserűen felelem:
- Az, hogy nem érzem azt, hogy ez így is lenne. Alig bizonyítod ezt bármivel.
- Hümm… - morogja elmésen. – Várj! – azzal megint ott hagy. A szememet újra áztatják a könnyek.

Amikor visszajön, mosolyog. Jobban nem is tiporhatna a földbe. Szinte olyan, mintha a szívem közepe lángolna, és most terjedne a tűz, lassan mindenhol feléget, elhervaszt, porrá változtat. Hüppögve sírok. Tudom, hogy csúnya lehetek, de nem bírom abbahagyni. Fáradt is vagyok.

Ekkor letérdel elém. Csak most veszem észre, hogy valamit szorongat a kezében, melyet a háta mögé rejtett.
- Szeretném, ha életed végéig éreznéd, hogy szeretlek. Ez emlékeztessen rá mindig. Akkor is, ha szavakkal, tettekkel nem mindig fogom tudni kimutatni. – felém nyújtja a kis bársony dobozkát, benne a földkerekség legcsodálatosabb jegygyűrűje. – Hozzám jössz feleségül? – teszi fel a nagy kérdést és most igen nehéz realizálnom, hogy az élet nem romantikus leányregény. Úgy látszik néha mégis az. A fájdalomtól izzó szívemet valami hűsítő folyadék járja át, de még éget egy kicsit. Az arcom még könnyes. Előttem a millió telesírt zsebkendő. Tudom, hogy szeretem, és életem legfontosabb döntését hozom most meg, akkor is, ha olykor fáj, ha olykor nehéz, ha olykor a pokolba kívánom őt. Szeretem.

- Igen. Szeretnék a feleséged lenni. 


2013. november 5., kedd

Otthonom

A kézfogásod kulcs a szívemhez. Ahogy a belecsúsztatom az ujjaimat tenyered ölelésébe, kinyílik a lelkem ajtaja. Itthon vagyok. Beléptem újra kettőnk lélekközösségébe. Simításod, lesegíti rólam a napi stressz szürke kabátját. Finom mozdulataid nyomán lekerül rólam a szennyes ruha. Tiszta, kényelmes, pamutba öltöztet puha pusziid szövete. Ahogy rám emeled a tekinteted, szikra lobban fel benne. Két szemed melengető tüze mellé kuporodok. Nézésed narancsos fénnyel vesz körbe. Szádat kínálod csókra. Ajkaid lágy húsát kortyolom élvezettel, édes íze átjárja a testem. Próbálom felidézni, milyen italra hasonlít, de nem megy. Csak az jut eszembe, hogy ilyen lehetett az istenek Nektárja. Nyelveink tánca közben lassan átölel két karod. Erős izmaid védelmezve fonódnak körém. Ez az Otthonom, végre hazaértem!


2013. november 4., hétfő

Tükörérzés

Sokadik faggató kérdésemre is csak azt felelte:
- Az a baj, hogy úgy érzem, hogy nem szeretsz már eléggé.

Elkomorult a tekintete. Láttam az arcán a fájdalmat, a megbántottságot. Tudtam, hogy én okoztam, hisz mondta, de azt nem sikerült megfogalmaznia, hogy mivel. Tehetetlen voltam. Csak néztem az arcára kiülő szomorú merengést. Ahogy figyeltem a vonásait, lassanként körülzárt a feszültség. Mikor keserű szavait kiejtette, görcsbe ugrott a gyomrom. Fájni kezdett, ami neki. A bánat, amit én szültem benne, nekem is szörnyű volt. Nem beszélt, csak a szeme kommunikált akaratlanul is. Úgy éreztem, még sose bántottam ennyire. Pedig nem volt szándékos. Nem tudtam segíteni. Nem tudtam mit tenni. Fizikailag nem enyhíthettem a fájdalmát. Még úgysem, hogy én is átéreztem. Ennek ellenére azért hittem benne. Le akartam venni a válláról a terhet.

Újra belém hasított a kín, az önvád. Belülről marcangoltam magamat. El akartam neki mondani, de nem nyílt szóra a szám... pedig, ha szavakba tudnám önteni mindazt, amit most átélek... azzal talán bebizonyíthatnám, hogy mennyire fontos és mennyire szeretem.

Blogajánló#2 - Zuzu herceg világa

Nehezen és bevallom jócskán késve születik meg e bejegyzés. Ennek írói válság az egyik oka, a másik, hogy nem csak egy blogról írok, hanem a legjobb barátnőm oldaláról van szó. Nem könnyű most félretennem az elfogultságomat. Ő lett a másik nyertese a Csöppnyi csodám c. pályázatnak. A művét pedig itt olvashatjátok: Az első verseny nyertesei

Most pedig akkor íme Zuzu és az ő blogja a Zuzu herceg világa:

A barátnőm műveinek ereje az egyszerűségükben rejlik. Nagyon őszintén, tisztán ír. Abban hasonlítunk, hogy a mindennapok csodáit igyekszünk papírra vetni. Én általában hasonlatok mögé bújok, nem lehet tudni hol a határ a valóság és a képzelet között. Ellenben Zuzu úgy írja le, ahogyan történt az adott esemény. Teszi ezt remek érzékletességgel. Ajánlom az írásait azoknak, akik szeretnének nyugalmat találni a rohanásban, akik szeretnék meglátni a szürkeségben a szeretet fényét.

Köszönöm Zuzu, hogy mersz írni, hogy írsz, hogy nem csak én láthatom, hanem másnak is engeded látni a benned bújó tehetséget!
Ami nagyon tetszik, avagy a személyes kedvencem: Soha ne add fel!

Puszi, Honey*

Ui.: Sorry a hallgatásomért! Nem akarok szabadkozni, nyilván éreztétek már az alkotói válságot... :/