Bókok

A szélcsengő játékos csilingeléssel jelezte a hobbibolt tulajdonosának, hogy beléptem. Vidám hangjával nem tudtam azonosulni. Rossz kedvem volt. Vagyis... vagyok annyira felnőtt, hogy bevalljam, a Zöld szemű szörnyeteg nem hagyott nekem nyugtot. Féltények voltam. Mindenkire.

Pedig tudtam ennek csak az önbizalomhiány az oka, rémeket látok, de valahogy aznap utáltam magamat. Semmi sem volt jó.

A bácsi mosolyogva jött ki a pult mögül.
- Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.
- Üvegfestéket keresek. - feleltem, mire rámutatott egy polcra, ahol a szivárvány minden árnyalatában sorakoztak a színes folyadékok. A kinti napsütés éppen hátulról világította meg az üvegcséket. Pompáztak, ragyogtak, fénnyel árasztották el a helyiséget. A színek beszélni kezdtek:

A lila azt mondta:
- Olyan szép a hajad! .. mint egy királylánynak. :)
... mintha ezt már hallottam volna az egyik csoporttársamtól.
A zöld így szólt:
- Tetszett a tegnapi írásod.
... ezt nem a barátom írta nekem?
A halvány-rózsaszín elfogultan dicsért:
- Istennő vagy!
... ugyanezt mondta az egyik lány az éjszaka. Pedig csak egy műanyag poharat adtam neki.

Így tovább... és tovább, míg végül rá nem jöttem:

A bókok színes üvegcsék az agyunk egyik polcán, s mikor önbecsülésünk hiányával küszködünk, csak fel kellene pillantanunk arra a bizonyos polcra, hogy kiszínesedjen a világ, valamint rájöjjünk, hogy ezek a színek igazából belőlünk fakadnak.