Az én Univerzumom

Néztem a képernyőt. A nő remegve, fizikai fájdalmakat átélve utazott az Univerzumon át. Mégis tudtam, boldog. Boldog, mert a végtelen, a hatalmas bolygóközi tér összes csodáját láthatja. Csillag-milliók mellett suhant el, átúszott a Tejúton. Utazott, repült egy varázslatos, ismeretlen, gyönyörű világban. Felfedezte, átélte mindazt, amit az nyújtott neki.

Miután vége lett a filmnek, Ő még félálomban megkérdezte:
- Te beleültél volna abba az űrkapszulába?
Megráztam a fejemet.
- Nem hiszem. Valahogy engem sosem vonzott annyira a Földön kívüli lét.

Nyugodt szuszogásából ítélve, szinte éreztem, hogy már a válaszomat sem hallotta. Elaludt. Befészkeltem magamat a karjai közé és tovább gondolkoztam a filmen, meg a kérdésen. Fülem alatt ott lüktetett a szívverése.

Becsuktam a szememet és az Ő arca jelent meg előttem. Elárasztott a puszta tudat, hogy van nekem és ez szeretettel töltötte fel a lelkemet.

Olyan Ő számomra, mint egy saját Univerzum. Hatalmas, kiismerhetetlen, felfedezésre váró, ugyanakkor lenyűgöző, izgalmas, fenséges. Kettőnk kapcsolatába belépve, beleültem abba a bizonyos űrszerkezetbe. Azóta repülök… egyenesen a csillagokba.

(FILMÉLMÉNY – A KAPCSOLAT)