JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. március 16., szombat

Nem tudok...

Nem tudok játszani,
Nem tudok mást adni,
Nem tudok más lenni,
Nem tudom elfedni.

Azt adom, mi vagyok,
Nem játszok darabot,
Önmagam maradok,
Ha bele is halok…



2013. március 15., péntek

Az ég hangja

Mosolyogva érkezett a hintákhoz, akkor még napsütésben fürösztöttem a Duna-partot.

Éreztem, hogy a lány lassan olyanná alakul, mint én. Végig láttam a folyamatot.

Mikor fellegeket terítettem a tájra, beborult az ő szíve is. Nem miattam, a fiú miatt. Túl sokat agyalt rajta, gyötrődött, a lelkét köd fedte be. Ekkor én is szürke gomolyagot eresztettem a hullámok hátára.

Elindult visszafelé. Figyeltem, ahogy felfelé baktat a szűk, macskaköves utcán. Már képtelen volt sírni. A lelkemben volt a lelke és üresség ült benne. Tudtam, a könnyek segítenének, de száraz volt a szeme, a szíve.

Helyette kezdtem folyatni cseppjeimet, sírtak a fellegeim. Ő felnézett rám. Arcán csorogtak végig esővizem vékony patakjai:

„Köszönöm.” – gondolta a lány és nem bánta, hogy eláztattam, mire hazaért. Tudta: az ő könnyeit sírom.


2013. március 14., csütörtök

Az én barátnőm

Hétfő reggel másra sem vágytam, minthogy az ablakon besütő napfényben elkortyolgassam a kávémat. Nem lehetett volna szebb a nap kezdete, hisz drága szobatársam kikészítette az asztalomra a mindennél jobban óhajtott tejeskávémat. Mosolyogva bújtam ki az ágyból és álmosan botorkáltam ki a koli konyhájába, hogy felmelegítsem a karamell-barna folyadékot.

Félig kinyílt szememmel nem észleltem, hogy a mikró tálcáját valaki kiemelte és elfelejtette visszatenni. Meg aztán nem is számítottam rá. Ahogy azonban belehelyeztem a bögrémet, az alul lévő mélyedés elnyelte azt. A kávém szétfröccsent, szinte az egész helyiséget beborítva. Mérgelődve, de alázattal takarítottam össze és kitöröltem az agyamból reggeli, békés kávézásom képét.

***

Még volt tíz percünk az órakezdésig, de barátnőm már sürgetett, ami nem jellemző, hisz már szinte hozzászoktunk, hogy örökké késve érkezünk.
- Hová sietsz? – kérdeztem.
- Még akarok venni valamit a büfében.

Ez elfogadható válasznak tűnt, így elindultunk. Belépve a kajaillatú helyiségbe, megszólalt:
- Egy kávét kérek.
Megdöbbenve vetettem oda:
- Még egyet!? Most ittál.

A következő szavai hallatán azonban a meghatottság apró könnyei gyűltek a szememben:
- Te hülye, NEKED.

Kipislogva a sós cseppeket, csak ennyit mondtam:
- Hát ilyen barátnőm van nekem.


2013. március 13., szerda

Megszületés

Minden egyes reggel egy újjászületés, egy jobb élet reményében kelünk fel.

Először csak egy halvány fénycsíkot észleltem, lassan nyílt a szemem a világra. Nagyot szippantottam a kávé illatú levegőből, megtelt a tüdőm az éltető oxigénnel. Szinte lebegve botorkáltam ki a konyhába. Megláttam a köldökzsinóromat, kötődésem szimbólumát. Megnyugodtam: a kávéfőző fekete vezetéke be volt illesztve a konnektorba, onnan szívva magába a működtető energiát. Béke áradt szét bennem, volt még kötődés, volt még egy meleg, biztonságos burok, ami védett a külvilágtól. Az egyenletesen kotyogó hang adta szívdobbanásom ritmusát.

Széthúztam a függönyt, rácsodálkoztam a világra. Megérkeztem! Kitöltöttem magamnak a fekete italt, és mint mohó gyermekszáj szívja anyja mellét, úgy kortyoltam az éltető lét.

Így születek újjá nap, mint nap…



2013. március 11., hétfő

Tavaszi ár

Hömpölyög az Ipoly a réteken,
Nem viszi semmilyen értelem.

Hullámok csapkodják életem,
Elzárják tőlem a végtelent.

Állni és nem folyni, ez kényelem,
Számomra legnagyobb félelem.
Árasszon el száz érzelem,
Szárnyalnom így lehet énnekem.

Ha lelkem majd nem csak tévelyeg,
Hanem árad, mint folyó a réteken,
Visszakapom végre az életem,
S meglelem benne az Édenem.






5 méter távolság...

Csak 5 méter, mégis mekkora távolságnak tűnik…

Felnéztem a könyvből és vettem a merszet, hogy odapillantsak a férfira. Vágyaim alanya csak 5 méterre ült. Az ablakon beáramló tavaszi fuvallat táncot járt a fehér függönnyel. Épp oly féltakarásba vonva a fekete pólós fiút, mint amennyire sötét lepel lengett érző lelkem felett, homályba szorítva az érzelmeimet. Hiába tűnt könnyednek a szél és a függöny keringője, eltakarta Őt… csak alakjának vonalait láthattam. A szívem pedig ugyanezt érezte. Nincsenek éles kontúrok, csak elmosódott pacák…

Ahelyett, hogy örülnék a napsütésnek, a sok csicsergő madárnak, a tavasznak, vihart várok. Orkán erejű szél jöjjön, mennydörgés, villámlás és SZAKÍTSÁK LE A FÜGGÖNYT!!!