JELENLEG AZ OLDAL SZERKESZTÉS ALATT ÁLL! MEGÉRTÉSETEKET KÖSZÖNÖM!

2013. december 24., kedd

Karácsony Erdélyben

Az Ünnepi pillanatok sorozatot ezennel ezzel a karácsonyi szösszenettel zárnám:

Egyik télen Erdélybe utaztam, egy eldugott kis faluba. Épp, így Karácsony környéke lehetett. Hatalmas hó, minden hófehér, mínusz 28 fok.

Valamelyik délután vendéglátómmal fölsétáltunk a hegyoldalban álló templomhoz. Beléptünk, s olyan hideg volt, hogy szinte a lehelet is megfagyott. Ahogy ott nézelődtünk, előlép a sekrestyéből a harangozó néni. Tett-vett, velünk nem is törődött. Hitetlenkedve léptem oda hozzá és kérdeztem meg:
- Ma, volt itt mise?
- Ó, aranyos, persze, hogy volt. – felelte foghíjas mosollyal.
- Hát ilyen hidegben, mégis hogy-hogy? – ámultam továbbra is, de a néni egyszerű felelete mindent megmagyarázó volt:
- Tudja, kedveském, ilyenkor közelebb ülünk egymáshoz.

Jó lenne, ha erről szólna a Karácsony. Üljünk egymáshoz közelebb, nem csak fizikailag, hanem lélekben is.

ÁLDOTT SZÉP KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK!


2013. december 23., hétfő

Gyerekszáj 1.

Óvodai gyakorlatom utolsó napját töltöttem, és már előre sajnáltam, hogy búcsúzni kell.
Én: Tudjátok mit!? Beteszlek titeket a zsebembe, és magammal viszlek mindannyiótokat.
Ők: Oké! Jó! Hurrá!
Én: Nem fogtok hiányozni anyukátoknak?
Ők bizonytalanul: Hát, de...
Valamelyikőjüknek felcsillan a szeme: Akkor tedd be anyát is a zsebedbe!
Többiek: Meg apát! Meg tesót! Meg a Mimi kutyát!
Én: Hát vajon befértek ennyien a zsebembe? Vagy mi legyen?
Egyik kislánynak rövid ideig kattog az agya, majd felderül az arca: Veszünk neked egy óriási nagy nadrágot, amiben mind beleférünk!
:)))


2013. december 20., péntek

Mézes-fahéjas almachips

Érdekes... nekem azzal is örömöt tud valaki okozni, ha megkér valamire. Ezzel azt bizonyítja felém, hogy alkalmasnak tart arra, amire kér. A napokban így tett az egyik barátnőm édesanyja, aki egyébként a Gyereketető blog szerzője. Ő kért, hogy csatlakozzak a "Fő az egészség" mozgalomhoz. A feladatom, hogy olyan étel receptjét tegyem közzé, ami minél kevésbé feldolgozott, adalékanyagoktól mentes összetevőkből áll. Hogyha készen vagyok vele, tovább kell adjam három bloggernek. Elsősorban a barátnőmet Zuzut kérem fel rá.

Mivel kollégista vagyok, ezért a félév utolsó napján, még a hazamenetel előtt, de már karácsonyi hangulatban, valami nagyon egyszerű, gyors, finom és egészséges dologra gondoltam. Így esett a választásom az almachipsre. 

Nem kell hozzá más, csak alma, fahéj, méz és zsír (igen, én olajat használtam, de kipróbáltam már zsírral is és úgy is remek!).


Ezek után felkarikázzuk az almát, felhevítjük a zsiradékot, benne kisütjük az almaszeleteket, fahéjjal megszórjuk, mézet csorgatunk rá. 

Jó étvágyat kívánunk hozzá!
Honey* és Zuzu (zuzuhercegvilaga.blogspot.hu)



2013. december 16., hétfő

2013. december 16. - Pólóillat

El-elfogyadoznak a bejegyzések az ünnepi pillanatokról. Bár nem írom le mindig őket, de azért eddig is és továbbra is igyekszem megkeresni az advent szép, felemelő momentumait. Előfordul, hogy egy nap van több is, meg az is, hogy olyan fáradt vagyok, hogy gondolkozni sincs kedvem azon, hogy mi volt jó.
Mindenesetre ma megint amolyan csodácska élményem volt. Ez egy kaotikus hétfőnek indult. Nem részletezem, elég annyi, hogy elegem volt mindenből, ideges voltam, kedvetlen... Aztán megláttam a ruhaszárító szélén a barátom véletlenül itt hagyott pólóját. Felemeltem, hozzábújtam, beleszagoltam, megtapintottam és MEGNYUGODTAM. Sokadjára is ráébredtem, hogy számomra a legszebb ajándék a Szerelmem.


2013. december 9., hétfő

2013. december 9. - Reményik Sándor: Csendes csodák

A mai naphoz fűződő ünnepi vers nem saját, mégis annyira magaménak érzem, hogy szeretném, ha helyet kapna az oldalamon.

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon
És tűz nyelje el Sodomát.
A mindennap kicsiny csodái
Nagyobb és titkosabb csodák.


Tedd a kezedet a szívedre
Hallgasd, figyeld, hogy mit dobog,
Ez a finom kis kalapálás
Nem a legcsodásabb dolog?


Nézz a sötétkék végtelenbe,
Nézd a kis ezüstpontokat:
Nem csoda-e, hogy árva lelked
Feléjük szárnyat bontogat?


Nézd, árnyékod hogy fut előled,
Hogy nő, hogy törpül el veled.
Nem csoda ez? - s hogy tükröződni
Látod a vízben az eget?


Ne várj nagy dolgot életedbe,
Kis hópelyhek az örömök,
Szitáló, halk szirom-csodák.
Rajtuk át Isten szól: jövök.


Ezek a sorok úsztak be elmémbe, mikor a barátnőmmel a kedvenc versünkről beszélgettünk. Ezt mondtam egy régi Karácsonykor, ezt szavaltam a szalagavatómon és azóta is elő-előveszem, előhívom ezt a verset. Remélem, hogy másnak is hoz néhány ünnepi pillanatot az elolvasása.

2013. december 5., csütörtök

2013. december 5. - Út az álmaim felé

Őszinte leszek, nem olyan könnyű kipréselnem magamból ezt a bejegyzést. Bár azt vélem, hogy pont ilyenkor a legfontosabb megkeresnem a nap legmeghatározóbb pillanatát. Milyenkor? Amikor a héten 5 órákat sikerült aludnom... Minden nap helyt kellett állnom az óvodai gyakorlaton, mosolyogni a gyerekekre, nem ingerültté válni, napról-napra készülni és ma este izgulni, hogy a holnapi bemutatóm jól sikerüljön.
Reggel a buszon zenét hallgattam. Felcsendült a Hooliganstól a kedvenc számom. Ahogy az oviba tartottam éreztem azt, hogy MOTIVÁLT vagyok. Szerintem ezt csak így lehet végigcsinálni. Éreztem azt, hogy HÁLÁS vagyok, mert Valakik segítettek abban, hogy főiskolás lehessek, egyszer diplomát kapjak, valamint kibírnak akkor is, ha éppen hullafáradt vagyok. Végül és most ez a legfontosabb, hogy a GYEREKEKÉRT lehetek. Ha csak pár napra, pár órára, egy-két játékra, ölelésre, simogatásra. Továbbra is fáradt voltam, de BOLDOG fáradt.

2013. december 4., szerda

2013. december 4. - Ajándék a Sátánnak

Igen, a cím talán megdöbbentő, de ma őt ajándékoztam meg. Ilyenkor az utolsó hajrákban nagy stressz van rajtunk, fáradtak vagyunk, nyűgösek, nehezen bírjuk elviselni a másik embert. Nekem most sokszor megerőltető, hogy kedvesen szóljak a barátnőmhöz (szobatársamhoz), elfogadjam, hogy ő is elfoglalt, neki sincs kedve felállni kávét készíteni stb. Végül én tápászkodtam fel a dolgaim mellől, magamban fortyogva, eltökélten, hogy magamnak megcsinálom, ő meg majd felkel, ha koffeint akar. Már letettem az asztalomra a tejszínhabos tejeskávét, éppen a fahéjat szórtam rá, amikor összeszorult a szívem. Lelkiismeret Manó figyelmeztetett, hogy Önzőségnek sem most az ünnepben, sem máskor helye NINCS. Visszafordultam és elkészítettem az ő kávéját is. Érdekes módon pillanatok alatt készen lett, nem rabolt sokat az időmből és a lelkem is megnyugodott.

Tessék Sátán bácsi, odaadom az Önzőséget. Kérlek, ne add vissza! - gondoltam magamban. Amitől pedig ünnepivé vált a pillanat, hogy ez olyan ajándék volt a barátnőm felé, ami sokkal több, mint szimplán egy bögre meleg ital. Mert ebben benne volt a Szeretet!


2013. december 3., kedd

2013. december 3. - Séta

A mai tényleg csak egy pillanat volt. Hosszú utat kellett megtennem az ovitól a buszmegállóig. Nehéz csomagok húzták a vállamat, hol fáztam, hol melegem, hol elegem volt. A nap szikrázva ragyogott. Persze a szemembe - gondoltam bosszúsan, majd becsuktam lelkem tükreit. A sugarak bekúsztak a szemhéjam mögé, melegítettek, vidám sárga színüktől megnyugodtam. Csak egy gondolat volt, ami megszentelte a pillanatot:
Az ünnep bennünk van.


2013. december 2., hétfő

2013. december 2. - Buszút

A mai nap legünnepibb pillanata nem is annyira a Karácsonyhoz, mint inkább a szerelemhez kapcsolódik. Gyakorlaton voltam Veresegyházán. Mikor utaztam hazafelé a buszon, olvastam. A könyv szól a szerelemről (igazakról, hamisakról), csalódásokról, beteljesült álmokról, élettörténeteket tár elém. Ennyi emberi sorstól már zsongani kezdett a fejem, így összezártam a könyvet, behunytam a szememet és a Mátkámra gondoltam, majd ezek a szavak úsztak a tudatom felszínére:
Nekem Ő olyan tiszta, olyan meleg, olyan puha... Valami olyasmi, amit egész életemben viselni szeretnék.


2013. november 28., csütörtök

2013. november 28. - Neveléstöri óra

Neveléstöri óra. November vége van. Már 28-át írunk. Unatkozok, olvasok, elmélkedek, válaszokat keresek önmagamnak, másoknak... Ösztönösen érzem, hogy a Bibliára lenne szükségem. A telefonomon van egy. Előveszem, böngészni kezdem. Odakint metsző hideg, de még süt a Nap. Idebent meleg van. A fényes égitest lassan halad odafönt. Egyszer csak bekukucskál az ablakon. Először zavar, bántja a szememet. Aztán jótékonyan simogat, kacérkodik, nem hagy békén. Leemelem a szemüvegemet és a fény felé fordítom az arcomat. A szemeim szorosan csukva vannak, mégis bevilágítja az elmémet, majd lekúszik a szívembe és Hálát érzek! Valahogy tudom, hogy Isten fényessége jár át.


2013. november 27. - Ének óra

Siettem ének órára. Fárasztó napom utolsó előadása várt rám. Semmi kedvem nem volt hozzá. Agyam feladatoktól zsongott, oly messzire éreztem magam még az ünneptől. Kifulladva értem fel a másodikra. Intézkedve telefonáltam, majd gyorsan letettem, mert megérkezett a tanárnő. Bevonulás a terembe, helyfoglalás, várni az aznapi agytágítást. Ehelyett kattant a kapcsoló, sötét lett a teremben.
- Helyezzék magukat kényelembe! - talán a pedagógus hangja is lágyabb volt...
A fejemet az asztallapra hajtottam, arcomat a puha sálamra fektettem. Ekkor csendült fel Kodály Adventi ének című darabja. Becsuktam a szemeimet, a magasztos dallamok belemásztak a fülembe és megjelent valami csodálatos kép. A szerelmemmel álltam karácsony estén egy hatalmas, díszes templomban és egymást ölelve néztünk fel az oltár körül álló kórusra, akik koncertjüket adták. Pár percig tartott, de békét, nyugalmat, hálát, szeretetet, ÜNNEPet éreztem.



2013. november 22., péntek

Fülbevalótartó, avagy lakásdísz?

A neten találtam valahol hasonlót és akkor megfogadtam, hogy készítek egy ilyet, ha találok feleslegessé vált képkeretet. Nos, erre is sor került. Ekkor már csak anya csipkés ládáját kellett felkutatni és szinte már készen is volt a fülbevalótartó. Mikor, pedig ráakasztottam a virágos fülönfüggőimet és feltettem a polcra, akkor láttam, hogy a funkció mellett díszítő szerepe is van.


Üdv, Honey*

"Az áldozat piros harisnyát viselt..."

Marci a fülembe súgta: 
- Az áldozat piros harisnyát visel.
Így adtuk egymás tudtára, ha kiszemeltünk valakit, akit megtáncoltatnánk. A legjobb cimborám őt választotta. Alkoholmámorban pislogva kerestem a lányt. A barátom odalépett hozzá, majd pörgetni kezdte, gyilkos ritmust járt a lába, de a titokzatos idegen bírta a tempót. Elbűvölve néztem, ahogy lábai ütemre mozognak, ring a csípője, arca mosolyog. Aztán feltápászkodtam, hogy újra a pulthoz támolyogjak egy újabb felesért.

***

Megrökönyödtem, ahogy megláttam. Az imént sétált el mellettünk. Egyenes háttal, magasra emelt, büszke fejjel, határozott, mégis kecses léptekkel. Az alkoholtól kissé ködösen néztem utána, ahogyan a magassarkújában eltipeg. Szürke esernyő volt a kezében. Egy pillanatra átfutott rajtam az aggodalom. Egyedül van, védtelenül. Majd elhessegettem magamtól a gondolatot. Mi baja lehet a kihalt utcákon, amíg hazasétál.

Most pedig itt fekszik a földön. Lábai furcsa szögben kicsavarodva, elegáns cipőjének egyik párja fél méterre a lábától. A másikkal fájdalmasat rúghatott a támadójába. Tűzpiros harisnyája hosszantán felfeslett. A fekete ruha ujja lecsúszva hever a vállán. Keményen küzdhetett az életéért. Táskájának tartalma szétszórva a földön. Pénz nem volt nála, ellenben az összes ékszerétől megszabadították. A haja szétterül az arca körül, pirosra rúzsozott szája mosolyog. Az ember azt hinné, hogy alszik. Csak a nyakán végigcsurgó vér árulkodik arról, hogy örökre elhagyta a földi táncteret. Mégis még mindig méltóságteljes. Betartotta a báli dress code-t - fekete és piros, piros és fekete, vér és sötét hajzuhatag. Szép.

Hihetetlen, hogy csupán pár percig voltam nézője egy ember életének. Mégis örökre emlékezetembe vésődik egy kép róla. Egy piros harisnya. Ennyi volna a lét? Egy tánc, egy bál, egy öltözet? Mennyivel fiatalabb volt, mint én. Vajon táncolt-e eleget?


2013. november 21., csütörtök

Szétosztott menyasszonyi csokor

Mariann nagyon boldog volt. Nem csoda, az esküvője napján minden róla és szerelméről szólt. Alig várta, hogy kimondja az igent és elkezdődjön közös életük. Érezte, hogy jól döntött. Nem kételkedett Misi szerelmében, hisz a férfi tekintetéből olvasni lehetett a rajongást ifjú menyasszonya iránt.

A templom előtt már ott várakozott a két család, rokonok, barátok. A tömeg közepén Mariann pompázott. Mindenki őt csodálta.

Sudár termetéhez ragyogóan illett a hófehér szatén ruha. Vékony pántok gömbölyű kivágást kereteztek,
alatta raffolt anyag simult a lány melleire. A fényes szövet felvette Mariann alakját, combja közepéig olyan pontosan illett rá, mintha második bőrévé vált volna. Innen bővülni kezdett a szoknya, majd alul mesteri hullámokba végződött. Nyakán igazgyöngy fénylett, haját virág díszítette. Sminkje szolid volt, vékony szemöldöke alatt barátságos szemek pihentek. Fekete kontúrral hangsúlyozta tekintetét, pillái bájosan kunkorodtak fölfelé. Zöld szemű boszorkány. – szokta mondani kedvesen Misi, és olyankor rendszerint nyakon is csókolja.

A vőlegényt várta az egész násznép, de a legizgatottabb a menyasszony volt. Mit szól majd a ruhájához? Mit érez Ő a nagy nap előtt? – tűnődött az ara.

A toronyóra mutatója vészesen közeledett az istentisztelet kezdetét jelző háromhoz. A tömeg már betódult a templomba, s elfoglalták helyeiket. Már csak Mariann és az édesapja állak odakint. Kezdtek idegessé válni, a lány nem értette, mért késik szerelme. Talán meggondolta magát? – ötlött eszébe, majd megnyugtatta magát. Az nem lehet, nagyon szeret engem. Akkor mégis mi történhetett?

E pillanatban sápadt arccal futott ki a templomból a lány húga.
- Baleset volt a könyvtár előtt, Misi meghalt. – suttogta és elbicsaklott a hangja. Mariann értetlenül nézett, agya még nem dolgozta fel a hallottakat.
- Az nem lehet! Szeret engem, és össze fogjuk kötni az életünket. Mindjárt ideér és megölel.
Apja arca döbbenten meredt két lányára. Sajgott a szíve.
- Kicsim, Zsanka nem tréfálna ilyennel. Rettenetes vicc lenne. Drágám, Misit tényleg elvesztettük.
Zsanett bólintott.
- Most hívott egy nővér a kórházból. Andris bent van. Eltört a karja, eszméletét vesztette, de él. A becsapódás Misi oldalán történt, ő azonnal meghalt.
Mariann kezdte megérteni a szavak súlyát. Lassan, metsző fájdalommal hatoltak a szívébe az elhangzottak. Észre sem vette, hogy milyen görcsösen szorította gyönyörű csokrát, melyet fehér rózsából, liliomból és margarétából kötöttek.

2013. november 7., csütörtök

Vannak még jó emberek

Nyugati – villamosmegálló. Itt kezdődött budapesti életem. Tavaly nyáron. Egyedül, önállóan a nagyvárosban.

Ijesztő volt? Kicsit. Izgultam? Nagyon. Biztos voltam benne, hogy élvezni fogom? Teljes mértékben.
Igen ám, de a valódi kérdések nem ezek voltak, hanem, hogy melyik irányba kell menjek vagy, hogy mért van minden járaton ellenőr? Később, hogy hogyan vegyek vonaljegyet?

Lehetett már vagy éjjeli egy óra, a megálló majdnem üres volt. Sötétség borította az eget, de az utcai lámpák sárgás fénye biztonságot takart a házakra, az el-elsuhanó autókra és a későn közlekedő emberekre.

Újabb combino, ez is tele kallerekkel. De miért!? Hagytam elmenni. És az a srác mért ül még itt? Vagy három szerelvény elment már…

Hogy ő szólított-e meg vagy én mentem-e oda hozzá, már nem emlékszem. Segített eligazodni, a barátnőjét várta és sok szerencsét kívánt a budapesti életemhez. Ki tudja hol van ma, együtt vannak-e a barátnőjével, boldog-e?...

Nekem mindig eszembe jut, hogy úgy érkeztem meg a barátságtalannak hitt fővárosban, hogy vannak még rendes, segítőkész fiatalok.

Ez jut eszembe most is. Most, amikor újra itt állok és elképedve gondolok vissza az iménti jelenetre.

A barátnőmmel megvártam a vonatot, de volt még 20 perc az indulásig. Visszamentünk a WestEndbe, hogy addig is melegben legyünk. Ahogy beléptünk, megláttam, hogy megüresedik egy kanapé a bejárat mellett. Mosolyogva fordultam a barátnőm felé: „Na ez éppen nekünk szabadult fel.” Azonban ebben a pillanatban becsapódott elénk egy piercingekkel teleaggatott fejű srác, és pofátlanul vigyorogva elfoglalta a helyet. Meglepettségemben, csak ennyit tudtam mondani: „Hejj, de udvarias vagy!” – hangomból csak úgy sütött az irónia. Hőbörgés nélkül továbbálltunk és jókedvűen megettük a kürtőskalácsot.

Állok a villamosmegállóban, szemem előtt lepereg a két történet, és belemosolygok a világba, mert tudom, hogy igenis vannak jó emberek.


2013. november 6., szerda

Szavak szívtől szívhez

"Kevesen tudják, de a legszebb ajándék, amit kaphatunk: egy másik ember."

A fiú titkon leste osztálytársnőjét. A lány a pad alatt olvasott. Régen elmenekült az unalmas törióráról. Bár fizikailag ott ült, de lélekben teljesen máshol járt. Szemeivel falta a sorokat és közben érzelmek suhantak át az arcán. Hol elmosolyodott, hol gondolkozóba esett, hol kifényesedett a tekintete. Néha könnyek gyűltek a szeme sarkába, de akadt olyan is, amikor nyugalom látszott rajta. A fiú soha nem értette, hogy mi lehet azokban a könyvekben, amelyek ennyire elvarázsolják a lányt. Se Ő, se mások nem tudtak ekkora hatással lenni rá.

Éveken keresztül gyötrődött ettől a kérdéstől. Tetszett neki a lány, és mindennél jobban szeretett volna közelebb kerülni hozzá. Azon a novemberi napon Őt húzta a Mikulás-napi ajándékozásnál. Amint megpillantotta a szeretett nevet, tudta, hogy könyvet fog vásárolni. Itt azonban megakadt. Ötlete sem volt arról, hogy milyen típusú történeteket szeret a lány. Félt megkérdezni, így csak magában gyötrődött.

Valamelyik este, amikor ezen agyalt, firkálni kezdett a matek füzetének egyik üres lapjára. A céltalan vonalakból, alakokból egyszer csak szavak lettek. A gondolatok mondatokká váltak. A fiú írni kezdett. Észre se vette, hogy oldalakat rótt teli szögletes betűivel. Aznap már nem került rá a házi a négyzethálós papírra. Ellenben ezer meg ezer őszinte szó, érzés folyt ki a tollából. Fáradtan aludt el.

A napok vészesen közeledtek az ajándékozáshoz, de a fiú még mindig nem találta meg a megfelelő könyvet. Azonban minden nap  írt. Már nem csak a lelki rezgéseit vetette papírra, hanem történeteket talált ki, szavait rímbe öltötte, verseket faragott. Írt reggel, alkotott este, körmölt órák közben, szünetekben, buszon... Tolla és jegyzetfüzete szinte hozzánőtt.

A lány titkon leste osztálytársát. A fiú a padon írt. Régen elmenekült a zajos osztályfőnöki óráról. Bár a teste ott volt, de a gondolatai máshol jártak. Keze sebesen siklott a papír fölött. Keményen fogta a tollát, és szakadhatatlanul alakította a betűket gyors egymásutánban. Eközben érzelemviharok dúltak a tekintetében. Olykor hevesen szántotta a lapot, olykor révedezve nézett ki az ablakon. A lány nagyon kíváncsi lett arra, hogy milyen gondolatok válthatnak ki ekkora eufóriát a fiúból. Soha nem látta még, hogy bármi is ekkora hatással lett volna rá. Pedig jó lett volna. Tetszett neki a fiú...

Elérkezett a december hatodika. A fiú az ihletettség burkában teljesen elfelejtette az ajándékozást. Aznap fülig pirulva állt a lány elé:
- Téged húztalak, és nagyon sajnálom, de elfelejtettem bármit is hozni. Szerettem volna valami könyvet adni, de nem tudom mit olvasnál szívesen.
Ekkor valaki meglökte, és kiesett a kezében szorongatott jegyzetfüzete. Épp a kedvenc történeténél nyílt ki. Amikor azt írta, végig a lányra gondolt. Lehajolt érte, majd egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, kitépte azokat a lapokat, melyeken a novella cselekményszálát végigvezette, majd átnyújtotta a lánynak.
- Hozok majd valami rendes ajándékot. Addig, ha gondolod, olvasd el ezt. - mondta félénken.
A lánynak csalódottság helyett, felcsillant a szeme, és szégyenlősen válaszolt:
- Nem kell más. Ez a legjobb ajándék, amit kaphattam tőled.


Tudom, de nem érzem...

"Életünk legfontosabb döntésévé válhat, ha annak ellenére el tudunk köteleződni a szeretet mellett, hogy a szívünkben fájdalmat érzünk."

Ki tudja hányadik zsebkendőt sírom teli. Fájt, amit mondott, ahogy mondta, pedig tudom, hogy nem akart bántani. Az eszemmel tudom, hogy szeret, de a szívemmel oly kevésszer érzem. Minden negatív pillanatomban – most is – csak a rossz dolgok jutnak eszembe. Amikor megbántott, amikor elhanyagolt, amikor nem velem volt… Ebbe az újabb pézsébe a sokadik sérelmemet bőgöm bele. Próbálom kihuzigálni a tüskéket és közben gondolkozni, nem érezni. Mégsem tudom elválasztani a kettőt. Eszembe jut, hogy fájna, ha elhagynám. Neki is, nekem is. Nem szeretném bántani. Annyiszor törték meg őt, csoda, hogy még tud szeretni. Még, ha nehezen is mutatja ki. Emellett, ha minden tökéletes lenne (ami ugye nincs), talán nem is akarnám annyira ezt a kapcsolatot. Az akadályok fokozzák a szenvedélyt. Mennyire igaz ez énrám. Ezernyi kérdés kergetőzik a fejemben.

Megéri folytatni? Valóban szeretem, vagy még mindig a szerelem lángol bennem? Vajon ő… tényleg szeret? Mit akarunk mi egymástól? … Már megfájdult és zsibog a kobakom. Csak aludni szeretnék. Fél 12 van, de újra előtörnek a könnyek, összefacsarodik a szívem. Nem hiányzok neki. Itt ülök kint a konyhába, ő békésen fekszik az ágyba, és nem jön ki hozzám. Nem kérdezi, hogy mi a baj, nem akar megvigasztalni. Tudom, hogy be kellene menni, alvásra lenne szükségem, megbocsátani, felejteni, hozzábújni és szeretni. Képtelen vagyok rá. Sírok, várok, ásítok. A fejem lehanyatlik az asztalra. Kínzom magam. Büszkeség… Balítélet?

Vagy mégsem? … Felkapom a fejemet. Nyílik az ajtó.
- Mi a baj? – kérdezi, miközben álmosan dörzsöli a szemét.
Szinte kicsordul a szívemből a fájdalom, a keserűség. Érzem, hogy nem szabadna ilyen vádlón mondjam, de nem megy másképp.
- Tudom, hogy szeretsz, de annyira kevésszer érzem. Márpedig a szerelmes viszonzást szeretne. – újra könnyezni kezdek. – Nem várok tündérmeséket, igyekszem realizálni, hogy az élet nem egy romantikus leányregény, de olykor nem megy. Akkor szeretném, ha királyfivá változnál és megmentenél a sárkánytól, aki van, hogy önmagam vagyok.
Értetlenül mereszti rám a szemeit. Jajj, csak nehogy megint azzal jöjjön, hogy legyek világosabb. Szerintem ez most abszolút érthető volt.
- Ne haragudj, de ebbe most belezavarodtam. A lényeget azonban értem. Nem jössz aludni?
Megint hideg, megint érzéketlen, megint bánt. A fenébe, újra sírok. Pedig azt hittem, már elapadtak a könnyeim.
- Te nem érzed, hogy problémám van?
- Szerintem nincsen semmi gond. Úgy érzem, hogy megint valami olyasmi húzódik ennek a beszélgetésnek a hátterében, ami nem is kapcsolódik ahhoz, amit mondasz.
- Hát te tényleg nem értesz engem.
Jobban fáj, mintha kést döfnének a szívembe.
- Oké, tudod, hogy szeretlek. Tényleg így van. Fontos vagy nekem, melletted boldog vagyok, te jelented nekem a biztonságot. Akkor mi a probléma?
Keserűen felelem:
- Az, hogy nem érzem azt, hogy ez így is lenne. Alig bizonyítod ezt bármivel.
- Hümm… - morogja elmésen. – Várj! – azzal megint ott hagy. A szememet újra áztatják a könnyek.

Amikor visszajön, mosolyog. Jobban nem is tiporhatna a földbe. Szinte olyan, mintha a szívem közepe lángolna, és most terjedne a tűz, lassan mindenhol feléget, elhervaszt, porrá változtat. Hüppögve sírok. Tudom, hogy csúnya lehetek, de nem bírom abbahagyni. Fáradt is vagyok.

Ekkor letérdel elém. Csak most veszem észre, hogy valamit szorongat a kezében, melyet a háta mögé rejtett.
- Szeretném, ha életed végéig éreznéd, hogy szeretlek. Ez emlékeztessen rá mindig. Akkor is, ha szavakkal, tettekkel nem mindig fogom tudni kimutatni. – felém nyújtja a kis bársony dobozkát, benne a földkerekség legcsodálatosabb jegygyűrűje. – Hozzám jössz feleségül? – teszi fel a nagy kérdést és most igen nehéz realizálnom, hogy az élet nem romantikus leányregény. Úgy látszik néha mégis az. A fájdalomtól izzó szívemet valami hűsítő folyadék járja át, de még éget egy kicsit. Az arcom még könnyes. Előttem a millió telesírt zsebkendő. Tudom, hogy szeretem, és életem legfontosabb döntését hozom most meg, akkor is, ha olykor fáj, ha olykor nehéz, ha olykor a pokolba kívánom őt. Szeretem.

- Igen. Szeretnék a feleséged lenni. 


2013. november 5., kedd

Otthonom

A kézfogásod kulcs a szívemhez. Ahogy a belecsúsztatom az ujjaimat tenyered ölelésébe, kinyílik a lelkem ajtaja. Itthon vagyok. Beléptem újra kettőnk lélekközösségébe. Simításod, lesegíti rólam a napi stressz szürke kabátját. Finom mozdulataid nyomán lekerül rólam a szennyes ruha. Tiszta, kényelmes, pamutba öltöztet puha pusziid szövete. Ahogy rám emeled a tekinteted, szikra lobban fel benne. Két szemed melengető tüze mellé kuporodok. Nézésed narancsos fénnyel vesz körbe. Szádat kínálod csókra. Ajkaid lágy húsát kortyolom élvezettel, édes íze átjárja a testem. Próbálom felidézni, milyen italra hasonlít, de nem megy. Csak az jut eszembe, hogy ilyen lehetett az istenek Nektárja. Nyelveink tánca közben lassan átölel két karod. Erős izmaid védelmezve fonódnak körém. Ez az Otthonom, végre hazaértem!


2013. november 4., hétfő

Tükörérzés

Sokadik faggató kérdésemre is csak azt felelte:
- Az a baj, hogy úgy érzem, hogy nem szeretsz már eléggé.

Elkomorult a tekintete. Láttam az arcán a fájdalmat, a megbántottságot. Tudtam, hogy én okoztam, hisz mondta, de azt nem sikerült megfogalmaznia, hogy mivel. Tehetetlen voltam. Csak néztem az arcára kiülő szomorú merengést. Ahogy figyeltem a vonásait, lassanként körülzárt a feszültség. Mikor keserű szavait kiejtette, görcsbe ugrott a gyomrom. Fájni kezdett, ami neki. A bánat, amit én szültem benne, nekem is szörnyű volt. Nem beszélt, csak a szeme kommunikált akaratlanul is. Úgy éreztem, még sose bántottam ennyire. Pedig nem volt szándékos. Nem tudtam segíteni. Nem tudtam mit tenni. Fizikailag nem enyhíthettem a fájdalmát. Még úgysem, hogy én is átéreztem. Ennek ellenére azért hittem benne. Le akartam venni a válláról a terhet.

Újra belém hasított a kín, az önvád. Belülről marcangoltam magamat. El akartam neki mondani, de nem nyílt szóra a szám... pedig, ha szavakba tudnám önteni mindazt, amit most átélek... azzal talán bebizonyíthatnám, hogy mennyire fontos és mennyire szeretem.

Blogajánló#2 - Zuzu herceg világa

Nehezen és bevallom jócskán késve születik meg e bejegyzés. Ennek írói válság az egyik oka, a másik, hogy nem csak egy blogról írok, hanem a legjobb barátnőm oldaláról van szó. Nem könnyű most félretennem az elfogultságomat. Ő lett a másik nyertese a Csöppnyi csodám c. pályázatnak. A művét pedig itt olvashatjátok: Az első verseny nyertesei

Most pedig akkor íme Zuzu és az ő blogja a Zuzu herceg világa:

A barátnőm műveinek ereje az egyszerűségükben rejlik. Nagyon őszintén, tisztán ír. Abban hasonlítunk, hogy a mindennapok csodáit igyekszünk papírra vetni. Én általában hasonlatok mögé bújok, nem lehet tudni hol a határ a valóság és a képzelet között. Ellenben Zuzu úgy írja le, ahogyan történt az adott esemény. Teszi ezt remek érzékletességgel. Ajánlom az írásait azoknak, akik szeretnének nyugalmat találni a rohanásban, akik szeretnék meglátni a szürkeségben a szeretet fényét.

Köszönöm Zuzu, hogy mersz írni, hogy írsz, hogy nem csak én láthatom, hanem másnak is engeded látni a benned bújó tehetséget!
Ami nagyon tetszik, avagy a személyes kedvencem: Soha ne add fel!

Puszi, Honey*

Ui.: Sorry a hallgatásomért! Nem akarok szabadkozni, nyilván éreztétek már az alkotói válságot... :/


2013. október 10., csütörtök

Blogajánló#1 - Ha a helyén van a szíved

A mai napon meghoztam az első ajánlót. Reni Sunshine blogját járom körbe az én szememmel. Ő volt az egyik nyertese a Csöpp kis csodám pályázatnak.

Az új verseny pedig már megtalálható az oldalon. Kérlek, írjatok rá! :)

Akkor kezdem Renivel és a Ha a helyén van a szíved c. bloggal:

A blog eléggé új, Reni eddig másik oldalon publikált. Így itt még kevés mű kapott helyet, ennek ellenére annál tartalmasabbak a versek, írások. Mindig is nagyra értékeltem azokat, akik a versírás mellett maradtak. Emellett szeretem azt, aki vállalja önmagát, a stílusát, az egyéniségét és mer egyedit alkotni. Reninek megvan hozzá a tehetsége, ami már most látszik. Még kiforratlan a technikája, de ez is szép benne, hogy még benne van a kamaszos impulzivitás. Laikus szemmel, néhol belejavítanék a rímekbe, de tudom, hogy vannak olyan szókapcsolatok, amiktől nem akar az ember megválni még az összecsengés miatt sem. Ezeket lehet fejleszteni, de mivel elsősorban önmagunknak írunk, az a fontos, hogy nekünk tetsszen, a lelki  igényeinket kielégítsük. Mindez eléggé belsőséges dolog és kell hozzá bátorság, hogy valaki közszemlére tegye a benső kincseit. Köszönjük Reni, hogy Te megtetted! :)

Amit még köszönök: hogy írtál a pályázatra és az eddigi kommentjeidet, díjakat a blogomon
Ami nagyon tetszik: a blog címe

Zuzu herceg blogjának ajánlója nemsokára szintén felkerül. Ezen kívül hamarosan újdonságokkal várom az olvasóimat! ;)

Puszi, Honey*

2013. október 6., vasárnap

2. Pályázat - Megadottra egyedit

Sziasztok!

Itt az újabb pályázat.

Feladat: Több novellaversenyt írtak már ki, amelyre megadott szavak, szempontok alapján kellett írni. Mivel több mindenből lehetett választani, mindenki ahhoz nyúlt, ami legjobban illett hozzá. Így aztán elég változatos művek születtek. Egy kicsit ehhez hasonló a mostani pályázat, de mégis más. Mindenhez csak egy szó lesz meghatározva.

Helyszín: ketrec
Időszak: hajnal
Tárgy: kaleidoszkóp

A többi rátok van bízva. Már alig várom, hogy olvashassam a beérkezett műveket!

Határidő: 2013. október 19. (szombat, éjfélig) - ez két hét alkotási idő
Terjedelem: egy Word-beli oldalnál ne legyen több!
Díj: A győztes pályázatot megjelenítem a blogomon, ezen kívül, ha blogger, írok ajánlót a blogjáról vagy véleményezem egy novelláját. Ha nem blogger akkor véleményezem a nyertes művet és még egy művét.

A műveket a fayhanna444@gmail.com - ra küldjétek és kérlek titeket, hogy másoljátok be az üzenet mezőbe, tehát NE csatolt dokumentumként jelenjen meg!

Jó alkotást kívánok!

A többi rátok van bízva. Már alig várom, hogy olvashassam a beérkezett műveket!

2013. október 5., szombat

Az első verseny nyertesei

Sziasztok!

Lezárult az első pályázat. Nagyon örültem a két beérkezett műnek. Mindkettő tetszett, így nincsenek helyezettek, hanem mindkettőt megjelenítem. Köszönöm a részvételt! :)

Búcsú - Reni Sunshine novellája

Az egyik legjobb barátnőmmel minden nap találkoztunk. Egészen pici korunk óta ismertük egymást. Az idő során, egy ritka fajta baráti kötődést (avagy szinte testvéri kötődést) hoztunk létre. Ritkán volt olyan, hogy ne találkozzunk, vagy ne beszéljük meg az aznapi eseményeket, érdekességeket. Olykor az erdőben szaladgáltunk, mint a gyerekek, az esőben sétáltunk, máskor a naplementét néztük, az őszi avarban ülve beszélgettünk, vagy éppen a feljövő telihold mágikusságát figyeltük. Általa érettem meg, az igaz barátság fogalmát és fontosságát. Nem tudom kifejezni szóval, mennyit jelent számomra.
Ha segítségre volt szükségem, segített, ha tanácsra volt szükségem, mindig mellettem volt. És én is igyekeztem igazi barátnő lenni számára. Nem tudnám egy könyvben leírni, az együtt töltött csodálatos időt. Mellette minden perc, fontos volt, minden szó, varázslatos, minden cselekedet, örömszerzés. Mellette éreztem azt, hogy az embernek nemcsak a családra, az álmokra, és vágyakra van szüksége, hanem egy őszinte emberre, egy igaz barátra, aki mellett mer önmaga lenni, aki mellett boldognak érezheti magát.
És eljött a nap, a búcsúzás napja, mikor a barátnőm egy nagy költözés előtt állt: ás iskola, más város, egy teljesen idegen világ előtt. Próbáltuk megérteni mindketten, hogy ezennel útjaink elválnak, és, hogy ezután már sok minden nem lesz a régi.
Búcsúzóul hosszasan megöleltük egymást, s nekem majdnem könnyekbe borult a szemem.
Szívem szerint sosem engedtem volna el a szorításomból, de tudtam, hogy ez az amire vágyik, így el kell őt engednem, bármennyire is fáj nekem. Búcsúzóul ezt mondta: "Szeretlek", mire ezt feleltem: "Tudom. Én is téged. Nagyon". "Légy jó!"- monda. Bólintottam, majd elengedtem a kezét, és hagytam menni. Ez volt az egyik legrosszabb érzés, amit valaha éreztem. Elengedni azt a személyt, akiben mindig megbíztam, és aki igazán szeretett. Hiába tudtam, hogy még fogunk találkozni, és, hogy ez nem egy örök búcsú, mégis, mikor elment, magával vitt egy darabot a szívemből.

Ne aggódj! - Zuzu herceg novellája

A Duna-parti homokon guggoltam, karommal átölelve a térdemet. Néztem a nyugodtan hullámzó vizet, ahogy halkan neki-neki csapódik a partnak. A távolban felhangzott a komp dudája jelezve, hogy kikötött. A folyó túloldalán vidám fiatalok eveztek egy hosszú csónakban. Gondolataim mégis a mellettem guggoló körül forogtak. Elnéztem, ahogy a kezébe veszi a kagylókat és a kavicsokat, megforgatja az ujjai között, majd mikor talál egy laposabb követ, megpróbált kacsázni. Nem mindig sikerült, de őt ez nem kedvetlenítette el.
Figyelmemet visszafordítottam a Dunára. Idő közben a hullámzás felerősödött és a cipőm orrát kezdte nyaldosni a víz. Azonban néhány pillanat múlva már eredeti medrében folyt tovább. A mutató ujjamat a víz felszínéhez érintettem és megzavartam az amúgy sem nyugodt tükröt, majd kezem még beljebb hatolt a folyékony anyagon és végül elérte a fenekét. Már ettől a kis mozdulattól apró porszemcsék szálltak fel és keveredtek el a vízben. Megvártam míg lenyugszik és akkor ujjammal körkörös mozdulatot tettem néhányszor.
Elképzeltem, hogy minden egyes aggodalmam egy-egy homokeszem, amely most bennem is kavarog. Az ott, ami most megcsillant a napfényben a nagyapámé. Már nagyon beteg és ki tudja, hogy mennyi ideje van hátra. Az a másik a szüleimé, akikről sosem tudom, hogy mennyire szeretik egymást. Egy-egy a testvéreimé, akik valahol a világban vannak és megpróbálnak boldogulni. Az egyik azé a barátnőmé, aki nemrég szakított a barátjával és még vigasztalni kell. A másik egy másik barátnőmé, aki nemrég került ki a nagybetűs életbe és még nem tudja merre van a helyes út. Aggódtam érte, mert féltem, hogy rossz társaságba keveredik. Az a porszem pedig, amelyik most tért vissza a folyó fenekére a mellettem guggoló volt. Érte már nem aggódtam, hiszen itt volt mellettem.
Szememmel követtem az egyes porszemeket, ahogy csendben végül megnyugszanak a folyó fenekén. Gondjaim ugyan úgy lenyugodtak bennem és átvette a helyét egy megmagyarázhatatlan helyről érkezett béke. Csak egy pillanatig tartott, de éppen elég volt ahhoz, hogy megértsem, fölösleges állandóan aggódnunk. Elég nekünk a magunk baja, nem kell cipelnünk a másikét is.
Tényleg csak egy pillanat erejéig tudtam erre gondolni, hiszen a következő pillanatban valaki meglökött hátulról, majd kacagva nézte, hogyan zuhanok bele a lassan hömpölygő vízbe.

2013. október 2., szerda

Kagylónyitogató

- Most mire gondolsz? - kérdeztem tőle. Révetegen tekintett ki az ablakon. Nem válaszolt. Szinte tapintható volt gondolatainak rezgése. Éreztem megint bezárul előttem. A gyomrom összeugrott, beszűkült, fájt. Sajnáltam őt, de mérges is voltam. Hogyan segíthetnék, ha nem felel?

Akarattal elfordítottam a tekintetemet az arcáról. A feje melletti polcon megpillantottam egy vízi kincset. Ekkor eszembe ötlött egy verstöredék:
"Mikor tengeren jártam,
Egy kagylót találtam,
Két hófehér szára,
Egymásra volt zárva."

Az után írtam, hogy megtaláltam. Sajnos soha nem sikerült folytatnom. Emlékszem még a pillanatra, amikor megláttam, az örömre, mozdulatra, amivel felemeltem a földről. Tudtam, hogy igazi kincs rejlik benne. Gyermekként hittem benne. Anya szerint egyszerű kagyló volt, nem olyan, amiben igazgyöngy van. Mégis boldogan képzeltem el, ahogy kipattintom az erős héjak börtönét, majd kiemelem az ékszer elemet. Megpróbáltam először, de nem nyílt. Aztán újra, akkor sem jártam sikerrel. Egészen estig tartott a küzdelmem. Édesanyám figyelmeztetett, hogy felesleges, ez nem rejt kincset. Mégsem hittem neki. Addig-addig feszegettem - még a takaróm alatt is -, hogy végül kinyílt. Már vérzett az ujjam vége, de ekkor felderült arccal pillantottam meg a fénylő gömböcskét. Anyának nem volt igaza. Mégis megérte kitartani a vágyam mellett.

Ekkor visszanéztem rá. Még mindig zárkózott volt.
- Olyan vagy, mint egy kagyló. Kincs van benned, valahol mélyen, mégsem hagyod, hogy megkapjalak teljesen. Amikor igazán szükségem lenne a csodára, akkor bezárulsz előttem. Mint az a héjas tengerlakó. - mondtam neki. Aztán csak magamban fejeztem be: "...de én addig nyitogatlak, míg enyém nem leszel, a benned lévő összes igazgyönggyel. Mert megéri türelmesen, halkan csendesen, szemben az árral küzdeni érted. Mert szeretlek. Szeretném, ha a benned rejlő ékességedet te is látnád, én is látnám, más is látná."

2013. szeptember 30., hétfő

A szerelem évszakai

Későn jött a Tavasz. Húsvét után kezdtek nyiladozni a virágok. Március 15-én még esett a hó, még fagyott. A színes tojások, a feltámadás, az újrakezdés ünnepe meghozta a születés évszakát. A felmelegedés ajándékba adta nekem a szerelmet is. Úgy éreztem, mintha átnyújtottak volna egy piros bimbót. A tavaszi szellő simogatta, a napsugár megcsókolta, a virág szirmot bontott, illatával körülölelt. Fürödtem a szerelem csodájában. A szívemet virág módjára kellett kinyitogatnom a rég feledett érzés befogadására.

A Nyár nagy hévvel érkezett. Tombolt a hőség. Fülledten feszültek össze testeink a forró éjszakák csillagboltozata alatt. Lángolt a szenvedély, az érzéseink. Vágy a vággyal járt keringőt. Düh nyílt, harc égett. Olykor martuk, haraptuk egymást. Csatáink tüzének parazsában olvadtunk újra eggyé. A nyár vöröslő lávája így ömlött szét bennünk.

Az Ősz hirtelen köszöntött minket. A színes falevelek szomorú sóhajjal búcsúztak a faágtól, kecses táncot járva hulltak alá, hogy lepihenjenek avar-ágyukban. A szerelem elcsendesedett. Érzéseink ráhangolódtak a természetre. Kicsit mintha múlna. Azonban tudjuk: nem hal meg, csak elalszik. A szerelem él, pihenésre van szüksége, mélázni, átalakulnia kell. Eddigi harsány-zöld lelkivilágunk most meleg bíborba, narancsszínbe öltözik.

A Telet még várjuk. Vajon mit hoznak a forralt boros beszélgetések? A fehér hideg egymáshoz bújtat minket vagy közénk ékelődik a fagy? Sikerül-e a szerelemnek megélnie az Őszt és átengedni magát a Télnek? Tudtunk-e annyi mosolyt, kedvességet, ölelést, csókot adni egymásnak, hogy kitartson az ínséges hónapokban?...

Úgy élném veled a telet,
Mellkasod párnáján pihenjen fejem,
Ölelésed legyen velem,
Fagyos, téli hidegekben.

Ott szeretnék ülni melletted,
Kezedet fogni hő szerelemben,
Kandalló előtti melegben,
Veled várni tavasz-kezdetet. 


2013. szeptember 22., vasárnap

"Itt van az ősz, itt van újra..."

„Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik kinyílik előttünk.”

Szeptember elsején még azt hittem sokáig tart majd a vénasszonyok nyara. Ennek ellenére pillanatok alatt beköszöntött az ősz. A lelkem még a nyárban élt, de a testem tagadhatatlanul a színesedő, lehulló falevelek között sétált. A forró hónapok búcsút intettek, bezárták zöldellő kapuszárnyaikat mögöttem és – bár előre néztem – csak lassan vettem észre, hogy az ősz tárt karokkal vár. Régi ismerősként ölelne, de én a nyár integető ágai után tekintek. Valaki megkocogtatta a vállamat.
- Most élvezd ezt az évszakot, mert aztán észre sem veszed és megérkezik a tél. – a hang felülről jött és tisztán csengett. Igaza volt. Ekkor megláttam a hozzá tartozó mutatóujjat, ami körbemutatott.
- Lásd meg a szépet a levelek táncában, ropogjon az avar a talpad alatt, bújj ernyő alá kopogó esőben, ízleld a szőlőt, a körtét, az őszibarackot! Kortyold meleg pokróc alatt a teát, ülj be szaunázni, olvass sokat! Merülj el az őszben, ihlessen meg, álmodj, tervezz!
Még egyszer visszatekintettem a nyár kapujára. Már nem integetett, zárva volt. Léptem egyet, bele az Ősz ölelő karjába. Leszakítottam egy fürt szőlőt, az apró gyümölcsgolyó szétpattant a fogaim között, édes-savanykás íze ráfröccsent a szájpadlásomra és valami új boldogság áradt szét bennem.


2013. szeptember 21., szombat

1. Pályázat - Csöppnyi csodám

Sziasztok!

Mindig is vágytam arra, hogy jobban megismerjelek titeket. Azt vallom, hogy a "Szavak ablakok a szívekre", bár sokszor van, hogy elkendőzzük vele az érzéseinket. Ki ezért, ki azért ír. Mindenesetre, akármi is legyen az ok, belelátni a másik világába a művein keresztül sikerülhet legjobban. Én pedig kíváncsi vagyok Rátok, a műveitekre. Épp ezért gondoltam arra, hogy pályázatot hirdetek. Első alkalommal és talán nem utoljára.

Mivel kezdő vagyok a témában, nézzétek el az esetleges hibáimat. Ha nem érthető valami kérdezzetek és próbálok korrigálni.

Feladat: Minden nap történnek velünk egyszerű dolgok. Megiszunk egy teát, látunk valami szépet, megöleljük egymást... Ezek a "semmiségek" olykor hatalmas erővel bírnak. Egy ilyen teljesen hétköznapi/mindennapos dolgot írjatok le úgy, mint egy csodát, mintha gyermekként rácsodálkoznátok. Annak a csöpp kis történésnek legyen kultikus ereje, változtasson meg bennetek valamit, legyen oka annak, hogy leírod, és nem csak a pályázat miatt.

Határidő: 2013. október 5. (szombat, éjfélig) - ez két hét alkotási idő
Terjedelem: egy Word-beli oldalnál ne legyen több!
Díj: A győztes pályázatot megjelenítem a blogomon, ezen kívül, ha blogger, írok ajánlót a blogjáról vagy véleményezem egy novelláját. Ha nem blogger akkor véleményezem a nyertes művet és még egy művét.

A műveket a fayhanna444@gmail.com - ra küldjétek és kérlek titeket, hogy másoljátok be az üzenet mezőbe, tehát NE csatolt dokumentumként jelenjen meg!

Jó alkotást kívánok!

Hogyan készül a pityókapálinka?

Még mindig nem a megszokottat hozom, de már van a tarsolyomban egy-két szösszenet, novella, csak még csiszolásra várnak. Addig pedig egy aranyos, mókás, igaz történet.

Talán először felmerül, hogy mi is a pityóka? Na, hát ugyanaz, mint a kolompér! :) Ettől izgalmas a magyar nyelv, itt így, ott amúgy hívják például a krumplit. Erdélyben pityókának nevezik.
Mikor legutóbb kint jártam Csángóföldön, kínáltak bennünket pálinkával, mégpedig pityókapálinkával! Én ugyan nem ittam, mert nem szeretem, de bennem is felmerült a kérdés: A krumpliból hogy csinálnak pálinkát? Valaki fel is tette a kérdést, melyre egy huncut mosoly kíséretében meg is érkezett a válasz:
- A pityókát el kell ültetni s mikor beérett, ki kell ásni, zsákokba kell tenni. Majd elvisszük a piacra, ahol eladjuk és a kapott pénzből veszünk pálinkát. No, így készül a pityókapálinka!
:D

2013. szeptember 19., csütörtök

Melyek is az angol rendhagyó szavak?

Ez most egész más bejegyzés, mint az eddig megszokottak. Gondoltam, okoskodok egy kicsit. Azért hátha valakinek ez is tetszik. :)

Az egyik angol tanárnőm mesélte:
Az angol nyelv a francia és a német nyelv különös keveréke, melyet az elszigeteltsége finomított ki egy nagyon változatos nyelvvé.

Régen Angliában nagyon sok szót használtak. Minden szó mást jelentett. Kb. 3000 szót ismertek. Ettől nehezen megtanulható volt az angol nyelv, de nagyon változatos és igényes. Amikor azonban megtörténtek a hódítások, a nagy szemű négerek egyáltalán nem értették, hogy mit akarnak tőlük az angolok. Nem bírták befogadni a sok új szót, az új nyelvet. Ekkor volt szükség az angol nyelv megújítására. Így találták ki, hogy múlt időben a szavak kapjanak sima ’-d or -ed’ végződést. Ezt azonban az angolok nem bírták teljesen megemészteni, ragaszkodtak ahhoz, hogy a mindennapokban használt szavaik múlt ideje megmaradjon. Azok a szavak tehát, amiket mi rendhagyó szavaknak nevezünk, valójában az eredeti szavak.

2013. szeptember 15., vasárnap

Anna és a francia csók

Találomra vettem le a polcról a könyveket, majd az ajánlók alapján belekezdtem. Jónak ígérkezett, kivettem hát (szerdán), hogy pénteken - a vonaton hazafelé - legyen mit olvassak. Csütörtök délután semmi izgalmasat nem találtam az Interneten, így nekifogtam a könyvfalásnak. Be kell valljam, péntekre nem maradt belőle betű. :)

Mivel a jászfényszarui könyvtárban arról panaszkodnak, hogy nehéz tanácsot adni a fiataloknak arról, hogy mit olvassanak, gondoltam megírom ezt az ajánlót, hátha valakinek felkelti az érdeklődését.

AMI TETSZETT BENNE:
Szórakoztató, vicces, szerelmes és hozzáteszem a minőségi fajtából, tehát tényleg jó!
Nagyon jól eltalált karakterekkel dolgozik az írónő.
Kellőképpen, kellő ideig van húzva a végkifejlet.
A párbeszédek pörgősek és hűen tükrözik a mögöttes indulatokat, érzéseket.
Európa egyik legvarázslatosabb városában, Párizsban játszódik. Ezt fantasztikusan érzékelteti a szerző.

AMI NEM ANNYIRA TETSZETT BENNE:
Mondhatni tipikus romantikus lányregény. Ezzel még nem is lenne baj, mert szeretem az ilyeneket. Ellenben vigyázni kell az ilyenekkel, mert az olvasás után képesek vagyunk irracionális elvárásokat támasztani a fiúk iránt.
A párbeszédeket olykor vissza kellett olvassam, hogy most ki mit mond.

A KEDVENC RÉSZEM BELŐLE:
És most először, mióta itthon vagyok, teljesen boldognak érzem magam. Ez furcsa. Otthon. Milyen sokáig vágyakoztam utána, és amint ideértem, rájöttem, hogy minden megváltozott. Itt vagyok a technikailag saját házamban, és ráébredtem, hogy az otthonom most egészen máshol van.
De ez így sem egészen igaz.
Hiányzik Párizs, de az nem az otthonom. Sokkal inkább hiányzik... ez. Ez a melegség, ami most a telefonból árad. Lehetséges volna, hogy az otthon egy személy, nem pedig egy hely? Az előtt Brigitte volt számomra az otthon. Az új otthonom talán St. Clair. 

Jó olvasást!
Üdv, Honey*

2013. szeptember 11., szerda

Egy Vízcsepp elindult...

A vízcseppek fura táncokat jártak a testén. Gyorsan száguldottak végig a bőrén. Öntudatosan, vadul.

Csak az a Vízcsepp volt más. A füle tövébe csöppent, szétnézett, majd óvatosan elindult felfedezni a testét. Lassan, ráérősen csorgott végig a nyakán, gondosan egyensúlyozva az ütőere vonalán. A válla szélén megállt, megpihent. Csücsült áttetsző gömbformában, nézelődött. Visszatükröződött benne a Nő szemének írisze, ahogy odapillantott. A Vízcsepp folytatta útját. Hullámzó ívben kanyarodott melleinek völgyébe, végigsimította a hasát. Beúszott a köldök titkos barlangjába. Menedéket keresett. Az életét jelentette a vágyakozás, melyet belesűrített ebbe az erotikus felfedezőútba. El akart előle bújni, önmaga elől, a szerelem elől, az áhított test elől, amelyre ráhullott. A kívánkozás ereje azonban továbbindította. Nem engedhette, hogy az elmúlás egy menedékzugba érje.

Az életet élvezve kell befejezni – vélte, s azzal befolyt a Nő szeméremajkai közé, hogy elemésztő utazása végén kéjes szeretkezésben hunyjon el. Apró, elhagyott gyermekei gyémántként csillogtak szőrpihéin.


2013. szeptember 10., kedd

Erósz üzenete

A lány pőre testén zubogott alá a forró víz. Be volt zárva abba az üvegkalitkába, de még inkább rabságba fogta a belőle feltörő vágy. Pára gomolygott a kabinban, s ahogy szállongó kanyarokban körbeölelte, úgy vette uralma alá a megálmodott erotika. A falakat belepte a sejtelmes ködfehérség és a bódító létben halványan előrajzolódott a Férfi. Képzelte, ahogy belép mellé. Nem szólt, csak érintett. Szája csókolt, keze siklott a nő nedves bőrén… Szinte érezte, és mégsem. Mert csak álom volt. Legyintően eresztette le a kezét, hegyeskörmű ujjaival szántva a szürkés-kék leheletet, mely az üvegfalra simult. A minta beleégett az elméjébe. Mintha egy üzenet lett volna a továbbgondolásra… Érzékiség volt benne, pont, mintha tényleg ott lenne Ő, a Férfi. Mintha testével birtokba venné, a falhoz préselné, keményen, mégis lágyan, vággyal. Az ujjai, pedig – akaratlanul is – pennaként írták a páralapra Erósz üzenetét.

Fájón síró sorok


Könnyeimben ázok,
Rácsaimat rázom,
Old ki a pórázom,
Fázok!

Emelj fel!
Adj hitet!
Reményt, mi elveszett!
Ne légy kemény,
Fáj a sötét!

Sírnak a láncaim,
Lehullnak álmaim,
Nincsenek vágyaim,
Hol vannak táncaim?

Megnyúznak, megesznek,
Ketrecbe kergetnek,
Zsebelnek, nevetnek,
Elvisznek, eltesznek.

Megveszek!
Megmentesz?

2013. szeptember 7., szombat

A Hírnök

Pöfögött az autóm a kereszteződésben. Piros volt a lámpa, izzott a beton a forró napsütés hevében. Hétköznap volt, munkából tartott mindenki haza. Körülöttem a város piszkosszürke ráncokat vetett. Megült a por a bőrredőiben, fáradt volt, öreg. Én is ilyennek éreztem magamat. Kiszívott belőlem a munka minden színt. A város folytonos lüktetése elgyötörtté tett.

Kinéztem az ablakon. Az árkádok egyik oszlopa mellett megláttam Őt, a Hírnököt. Ott kókadozott, fakó színesen. Árva volt, egyedüli, az utolsó, de még virágzott. Az az egy szál napraforgó sárgán-barnán, áhítattal nézett a tündöklő Nap felé. Mi szidtuk, átkoztuk, hogy miért süt annyira, ő szerelmes volt belé. Bár elemésztette a vágyakozás, a forróság őt is aszottá, már-már hervadttá tette. A lényéből mégis szerelmes ének áradt, mégis üzenetet hordozott.

Egy pillanatra felém nézett és súgott:
- Van, ahol jobb! Menj oda!
Ekkor eszembe jutott a nagymamám. A vidéken élő ráncos asszony, aki tudtam, hogy mindig vár rám, de sose mentem. Fontosabb volt a rohanás, a nyüzsgés. Addig.

Áthajtottam az időközben zöldre váltott jelzőlámpán és a következő lehetőségnél visszafordultam. Szembe néztem az autóhaddal, akik haladtak befelé és a lelkem kezdett felengedni.

A mama boldog mosollyal üdvözölt, sokáig beszélgettünk a tiszta levegőn, a virágok közt, az élénk színek világában. A nyár értelmet nyert. Mikor távozni készültem, megpillantottam a Hírnök társát. A virág életerősen kapaszkodott a talajba, ragyogott rajta a sárga, melegséget árasztott a barna, levelei zölden fénylettek. Eszembe jutott a Hírnök. Várni kezdtem a másnapot.

***

Munka után, megkerestem ugyanazt a kereszteződést. Vittem magammal egy kis ásót. Gondosan kiemeltem a földből a növényt, majd a helyére ástam egy műanyagvirágot, melynek közepébe írtam a napraforgó történetét, üzenetét. Aki arra jár, láthatja, elolvashatja, szívére veheti és hallgathat a Hírnökre, aki máig is szólna, hogy:
- Menj! Van, ahol várnak rád!

Utóiratként azt üzeni: „Engem ne félts, jó helyen vagyok. Megtaláltam a szerelmet, ami nem emészt el, hanem épít. Te is keresd ezt! Válaszd a pihenést olykor a munka helyett, a vidéket a város helyett, a csendet a zaj helyett. Az éltetőt, a halálhozó helyett.”


2013. szeptember 5., csütörtök

Pókerszett

Te vagy pókerrajongó? Esetleg tudod, hogy a testvéred, fiúd örülne egy pókerkészletnek? A boltit drágállod, meg egyébként is jobb szeretsz egyedi holmikat gyártani?

Én is valahogy így voltam. A szerelmemmel játszottunk olykor-olykor pókert, de zsetonok nélkül kicsit uncsi volt. Eleinte zsepi és teamécses volt a tét, aztán elkészült ez a készlet. Nagyjából egy hétig készítettem, végül elégedett lettem az eredménnyel. Kellett hozzá egy csomó felesleges karton, vízfesték, alkoholos filc és rengeteg türelem.
















Te is elkészítheted a sajátodat! Jó munkát!
Üdv, Honey*

A női agy

Egy műnek a valódi értékét csak maga a mű mondhatja el, mások csak beszélhetnek róla.
/Egry József/


Ajánlást még sosem írtam, de most mégis megpróbálom, mert annyi jó könyv akad a kezembe, hogy nem szeretném magamban tartani azt a tudományt, melyet ezekből merítek.

Elöljáróban pár szót mondanék a könyvekkel való kapcsolatomról: Sokszor érzem, hogy nagy élettapasztalattal rendelkezek, pedig még csak 20 éves vagyok. Ellenben rengeteg könyvet olvastam el, melynek a való életből merít, és manapság nagyon szívesen bújom azokat a műveket, melyeknek pszichológiai, embertani alapja van. Szeretem az emberekről, sorsokról, kapcsolatokról szóló írásokat. Valami ilyesmivel is szeretném kezdeni.

Igaz lenne, hogy a férfiak és nők külön bolygóról jöttek? Avagy mért különbözünk olyannyira, hogy a nők a férfiakra panaszkodnak, a férfiak pedig a nőkre bosszúsak?

Valóban nem vagyunk egyformák, de ennek örülnünk kellene, nem pedig konfliktusforrásként kezelni. Ehhez azonban ismernünk kell, hogyan gondolkoznak, éreznek a nők, és mért pont úgy, valamint tisztában kell lenni azzal, hogy mi játszódik le a férfiak agyában.

Ehhez a megismeréshez szeretném ajánlani Louann Brizendine A NŐI AGY című könyvét, mely választ ad mindarra, hogy
MÉRT KOMMUNIKÁLNAK JOBBAN ÉS TÖBBET A NŐK, MINT A FÉRFIAK?
MÉRT KÖTŐDNEK JOBBAN A NŐK A BARÁTAIKHOZ, MINT A FÉRFIAK?
MÉRT EMLÉKEZNEK TISZTÁBBAN EGY VESZEKEDÉS RÉSZLETEIRE?

Daniel Goleman ezt írja a könyvről: "Hasznos a nőknek, kihagyhatatlan a férfiaknak."
Igaza van, sőt határozottan tudom ajánlani a teremtés koronáinak is. Nemcsak azért, mert rendkívül sok információt ad, akkor, ha leányt nevelnek, vagy ha meg akarják érteni a hölgyeket, hanem azért is, mert tudományos alapokra támaszkodik, az agyban lejátszódó kémiai folyamatokat írja le, és ezzel magyaráz, ami segíti megérteni, hogy a nők nem logikátlanok, csak másként működik az agyuk.

Legvégül szeretnék kiragadni egy részletet a könyvből:
"A biológia valóban meghatározza személyiségünk és viselkedésünk alapjait. Mikor a szabad akarat - és a politikai korrektség - jegyében megpróbáljuk tagadni agyunk biológiai meghatározottságát, saját természetünket tagadjuk meg. Ha viszont elfogadjuk, hogy biológiai működésünkre számos egyéb tényező, többek között nemi hormonok is hatnak, elkerülhetjük, hogy ezek a hatások az életünket uraló megmásíthatatlan tényezőkké váljanak. Mit érne az agy, ha nem volna ilyen zseniális tanulógép? Semmi sem egészen megváltoztathatatlan. A biológia hatása erős, de nem zárja börtönbe életünket, változtathatunk rajta, de szükség esetén át is fordíthatjuk a nemi hormonoknak agyi struktúráinkra, viselkedésünkre, valóságképünkre, kreativitásunkra - végeredményben tehát egész sorsunkra - gyakorolt hatását."

Amennyiben megragadott benneteket ez a pár sor, keressétek meg Louann Brizendine A NŐI AGY című könyvét és olvassátok el! Szeretettel ajánlom! Jó betűfalást kívánok hozzá! :)

Üdv, Honey*

2013. szeptember 3., kedd

A kapcsolat

Össze-vissza lapozgattam mindenfelé a könyvtárban. Kezembe vettem egy kötetet, nem tetszett, visszatettem. Így bolyongtam, nem találtam a helyemet. Eltévelyedtem a gyermekrészleg felé és leemeltem a polcról egy téglavörös könyvet. Ki tudja mért éppen azt.

Találomra felütöttem és olvasni kezdtem:
„Testvérmeséink egyik legszebb jelenete az, amikor a testvérek a búcsúzásnál jelet tesznek egy életfára, s megegyeznek abban, hogy egymás életéről, egészségéről, a másik sorsának alakulásáról ebből a jelből szereznek majd tudomást: ha a jel véres lesz vagy elszárad, az azt jelenti, hogy a másikkal baj történt, sőt az élete is kockán forog. A változást megpillantó hős gondolkodás nélkül útnak indul, hogy megmentse bajba jutott testvérét, ami sok viszontagság árán sikerül is neki. A mese törvénye azt állítja, hogy a testvérek semmilyen körülmények között nem hagyhatják cserben egymást, s még akkor is útnak kell indulniuk a másik megmentéséért, ha előtte évekig nem találkoztak egymással, netán mindenféle látható kapcsolat megszakadt közöttük.”



Vágysuttogó

Feküdni és olvasgatni, 
a szavakba belebújni.
Álmodozni, elaludni.
Teát inni, lassan, lágyan.
Mesét suttogni az ágyban.
Verset írni, semmitmondót.
Játékot űzni a szavakból.
Feküdni, nézni árnyékokat.
Hallgatni a kongó harangokat.
Várni a szeretett férfira.
Kérni simító kezeket.
Olvadni a szeretetben.



2013. szeptember 2., hétfő

Bocsánat

Sziasztok!

Bocsánat, amiért kicsit eltűntem a világ elől! Némi változtatásokkal bajlódtam az oldal külalakját illetően. Még messze nem tökéletes, úgyhogy az elkövetkezendőkben biztos, hogy lesznek még változások. Ezzel kapcsolatban kérem megértéseteket!

Remélem, mire végzek vele, teljesen átlátható, igényes és minden mértékben engem tükröző oldallal találjátok szemben magatokat, melyben - bízom benne - megtaláljátok mindazt, ami titeket érdekel.

Aki esetleg nyomon követte a másik két blogomat, annak jelentem: mindkettőt be fogom zárni, de a lényegesebb írásokat megjelentetem ezen az oldalon. Ezen kívül szeretnék új érdekességekkel szolgálni, de ez legyen inkább a jövő zenéje!

Szeretettel: Honey*

2013. augusztus 29., csütörtök

WC papír guriga újrahasznosítás

Mostanában az a dilim, hogy amire első ránézésre azt mondom, hogy „Ebből még lehet valami…”, azt nem dobom ki, hanem elteszem. Így voltam a WC papír gurigákkal is. Elkezdtem gyűjteni, és persze mellette ki is találtam, hogy mire használhatnám. El sem hiszitek, hogy mennyi szuper dolgot lehet belőle készíteni. Itt van mindjárt egy kis kerti virág:


(Csak esőmentes időbe érdemes kitenni az udvarra. Cserépben nagyon mutatós az ablakpárkányon, egymagában vagy igazi virág mellé szúrva. Lehet belőle ajándék is akár.)

Készülhet belőle mécsestartó:



Pillangó:


Szívecske:

(Ezt a szerelmem készítette nekem és ne kérdezzétek, hogy miért néniz! :))

Méhecske:

Kép, avagy rajzmappa egyik illetve másik oldala: 



Azt hiszem a lehetőségek tárháza végtelen. Július 28-án, a Palóc Búcsúra még kézműves foglalkozásra is ezt az alapanyagot vittem. Sajnos az alkotó gyermekkezekről nem készült fénykép.

Mellé pedig megosztom veletek, hogy volt ott egy 10 év körüli kislány. Mikor figyelmeztettem őt valamilyen hiányosságra, valamire, amit talán precízebben is meg tudott volna csinálni. Ő csak ennyit mondott:
- Szerintem pont így szép! Nekem így tetszik!
Ezzel megmutatta, hogy sokszor a szabálytalanabb szebb, mint a tökéletes! Milyen igaza van!

2013. augusztus 25., vasárnap

Kérdező

Mit érnek majd a szerelmes szavak,
Ha elvonul a csicsergős tavasz?
Lesz-e még súlya a tettnek,
Ha lankadnak majd a testek?

Lesz-e értelme az ígéretnek,
Ha az élet mihozzánk kíméletlen?
Lesz-e jelentősége a mosolynak,
Ha megfakul a színe a fogsornak?

Ezernyi kérdés a fejekben,
Mire nincs válasz a jelenben,
Megadja azt majd a jövő,
Vagy a Hang, a felülről jövő.

Higgy benne: a ma holnapot szül,
Az ember e létben ünnepet ül.
Várd a másnapot, de ne feledj élni,
Hiteden keresztül felejts el félni!

Ne kérdezz, élvezd a pillanatot,
Éld át az éjjelt, a pirkadatot.
Tedd emlékeid az öreg napokra,
Akkor választ kapsz a kérdő sorokra.